Sose tudom, hogyan mutassam ki az érzéseimet. Gyerekkorom óta azt sulykolják belém, hogy el kell rejtenem az érzelmeimet. Nem szabad kimutatnom a dühömet, a félelmeimet. De azzal, hogy ezeket megtanultam elzárni magamba és egy maszkot erőltettem az arcomra egyúttal minden más érzelmemet is elrejtettem. Soha senki nem mondta hogyan kell szeretni. Ezért tűnik úgy másoknak hogy nem szeretem őket, hogy mindenre közömbös vagyok. Pedig nem. A maszk mögött iszonyatos érzelmi viharok dúlnak. Mondhatnám úgy is hogy lételememmé váltak az érzelmi szélsőségek. Nem tudok eltölteni egy percet sem közömbösen. Ebből a külvilág semmit észre sem vesz, hiszen ott a maszk. Minden egyes percben vagy a felhők fölött vagy mély szakadékban vagyok. És mivel könnyebb a fájdalmat fenntartani mindig iszonyatos lelki sebeim keletkeznek. És ahogyan a mondás tartja, az idő gyógyít, de nem végez plasztikai műtétet. Ha megnézhetném a lelkem alig lenne heg nélküli rész. Én vigyáztam rá, mások már kevésbé. Mivel képtelen vagyok az érzelmek kimutatására, azt hiszik engem nem lehet megbántani. Csak egyszer a szemükbe néznék és elmondanám nekik: „nézd már meg mit teszel velem..!