semmit várok, nevetek s hull a könnyem,
reménytelenség a remény előttem,
erős vagyok, de gyönge és erőtlen,
engem mindenki megölel s megöl.


Először az én koporsómban aludt, később sajátot akart,
de mindig mikor félt, átmászott az enyémbe.

Izgalmas részhez érkeztünk, sokszor odanézni nem is mersz nem azért,
mert hánysz a vértől, csak félsz, hogy magadra ismersz.

Láttam öt fiatal mosolyát, a kábulatot az arcukon. Hallottam a fiatal lány hisztériáját mikor felfogja meghalt a gyereke -
akinek azt sem tudja ki az apja- és figyeltem a megnyugvását mert megkapta az adagját - hogy felejtsen- ugyan olyanná vált
mint az elszürkült csecsemő a kiságyban.

"Nem tudok beszélni, csak érezni..."