Mi a szerelem? Nehéz definiálni, meg sem próbálom. Inkább arról beszélnék, ami a szerelem következtében az emberekben kölcsönösen kialakul: ez pedig a belső tűz.

Ilyenkor szinte szikrázik az ember szeme. Aztán telik-múlik az idő, és ez a szikra, ez a tűz szép lassan kialszik. Miért? Miért szűnik meg a szerelem? Képzeljük el a szerelmet! Meglátok valakit, fel tudok rá nézni, vonzódom hozzá. Amikor rá gondolok, belső remegés, vibrálás fut végig rajtam. És ez kölcsönös. De ilyenkor nagyon sok mindent nem látok meg a másikban. Miért nem? Mert az érzések kizárják az objektív meglátás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amikor két ember találkozik és vonzódik egymáshoz, elfelejti, hogy a másik is emberből van, húsból és vérből, aki pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik. És az ember ilyenkor kicsit vakká válik a negatívumokra.

Ahogy a kapcsolatban telnek a napok, a hónapok, az évek, egyre rácsodálkozunk a másikra. A koszos zoknijára, a pontatlanságaira és egyéb emberi dolgaira. Pozitív dolgainak nagyon örülök, de a negatívakat elkezdem lenyelni. Elkezdem mentegetni – biztosan nem úgy gondolja, biztosan nem úgy érzi, biztosan nem úgy van… „Szeretem őt úgy, ahogy van” – ezt szokták nekem mondani, amikor a bajban felkeresnek, és arra kérem az illető hölgyet vagy urat, hogy fogalmazza meg, mit szeret a párjában. Nem elgondolkodtató ez? Ha egy ember tíz–húsz évet együtt él valakivel, az nem éppen elegendő idő ahhoz, hogy konkrétan megfogalmazhassa, miért is vonzódik, a másikhoz, mi az, amit a másikban vonzónak talál, miért szereti a másikat?

Nézzük meg ezt a kijelentést: „szeretem őt úgy, ahogy van”. Aztán amikor azt kérem, hogy soroljon föl nekem néhány olyan tulajdonságot, amit nem tud tisztelni a párjában, akkor már sorolja is egyiket a másik után… Két percen belül egy hatalmas ellentmondás. „Szeretem őt úgy, ahogy van, de ezért és ezért nem tudom tisztelni.” Akkor ez most micsoda? Ez a támaszkodás. Ma a párkapcsolatok jelentős része nem a kölcsönös kiegyensúlyozottságon alapul, hanem az egymásra támaszkodáson. Nem egymásért élnek a felek, hanem egymás mellett. Holott egymás mellett a jó és a rossz szomszédok szoktak élni – alapesetben. Egymással? Az más. Társas magány.

 
„A félelem a fájdalomtól egyjelentésű azzal, hogy valaki nem mer beleugrani a sötétbe. Ha viszont őszintén kimondom, hogy nem gyenge vagyok, hanem gyáva, azzal valójában már fejest ugrom az ismeretlenbe. Gyenge vagy gyáva: a kettő nem ugyanaz! A bátorság azt jelenti, hogy akkor is bele merek ugrani kockázatos helyzetekbe, ha tudom magamról, hogy gyáva vagyok.”

 
Miért félünk az ismeretlentől? Miért rettegünk a valódi megmérettetésektől? Miért nem vagyunk képesek kimondani, ha gyávák voltunk egy adott helyzetben? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, tudnunk kell, hogy minden változás fájdalommal jár – akár a mindennapok gyakorlatában, akár érzelmeink terén igyekszünk rendet teremteni. Persze mindenki szabadon dönthet arról: megfutamodik-e a kihívások elől, vagy szembenéz a félelmeivel, és nap mint nap megvívja személyes küzdelmeit.

 
„Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni – mert az élet szép!”

 
Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

 
"Mindig változni akartam. De a lényeg mindig ugyanaz volt. Ugyanaz a naiv, buta szeretni akaró lány maradtam, mint régen. Az is vagyok. Ugyanaz a lány. Szerettem volna más lenni, okosabb, erősebb, olyan, akit nem verhetnek át többé... De sohasem sikerült megváltoznom. Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, s nem hallgattam az eszemre sosem. Mindig ezt akartam, hogy olyan lány legyek, akit senki nem érhet el, akit senki nem akar elveszíteni, mert akkor örökre elveszíti.. És Az a lány akartam lenni mindig, akit megbecsülnek, akit nem vernek át.. A lány, aki mindenkin átlát.. A lány, akit nem érdekel a szerelem. Sosem sikerült. Mindig a szerelem dominált... Nem az a lány voltam sosem, akit semmibe néznek, de szerelem volt a gyengém mindig... De most talán másképp lesz, ha végre egyszer az eszemre hallgatok..."

 
Nem fáj. Jól vagyok. Minden rendben. Nem hiányzik. Nincs szükségem rá. Semmi gond. Megy tovább az élet, nélküle is. Csak üres szavak. Úgy teszek, mintha... A látszat, a színlelés az, ami felemészt. Hogy nem törhetek össze, mert mások meglátják. De belül ki vagyok?! Nem tudom, nem tudom. Fáj, de nem mutathatom. Hiányzik, mégsem mondom. Semmi sincs rendben, az életem megállt. Vajon meddig bírom még?! Mindig csak tovább, és tovább. Ez az élet. Csalódások, mindig csalódások érnek. De az ember büszke. Büszke ahhoz, hogy sírjon, büszke ahhoz, hogy segítséget kérjen. De még ahhoz is, hogy elfogadja. Az élet tanít. Nevetni, sírni. Igen, sírni.. És élni. Meg kell tanulnunk élni, és nem színlelni az életet..."

 
"A sors szánt szándékkal nem adja nekünk azt az embert, akit annyira akarunk. Helyette megajándékoz minket másokkal; kapunk cserébe valakit, aki folyton megment, valakit, aki minden titkunk őrzője, valakit, aki tiszta szívből, fenntartások nélkül szeret minket - mert lehet, hogy akire titkon annyira vágyunk, csak elhagyna, bántana, és szenvedést okozna."

 
“Mindig voltak, és mindig lesznek is olyan helyzetek, hogy két olyan ember aki igazán szereti egymást, nem találnak egymásra, mert a szeretet (bár a leghatalmasabb érzés), nem mindig elég. A környezet és a körülmények nagy hatással vannak az emberek életére, és van, hogy észre sem vesszük, de akaratlanul is elsodródunk egymástól. Azonban ez a távolság bármekkora legyen is, s bármilyen áthidalhatatlannak is látszik, csupán méterben, vagy időben mérhető:)Ami pedig ezeket az embereket összeköti, az nem fejezhető ki számmal, az két lélek egymáshoz hasonlósága, olyan kapocs, amit nincs erő vagy hatalom, mely szétszakíthat.”

 
"Az embereknek vannak hegeik mindenféle szokatlan helyen, mint valami titkos térképe saját múltjuknak, mint régi sebeik táblázata. A legtöbb sebünk begyógyul, csak egy heget hagyva maga után. De némelyik nem. Vannak sebek, amiket mindenhova magunkkal viszünk, és bár a vágás régen volt, a fájdalom még kitart. Mi a rosszabb, új sebek, amik szörnyen fájnak, vagy a régi sebek, amiknek rég meg kellett volna gyógyulni, de nem tették? Talán a régi sebeink megtanítanak valamit. Emlékeztetnek rá, hol jártunk, és mit győztünk le. Leckét adnak, hogy mit kerüljünk el a jövőben. Szeretnénk ezt hinni. De ez nem így van, ugye? Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, újra és újra és újra."

 
"Belepréselődött a szívembe a fájdalom, ami feszíti szét a bordámat, szabadságot kiáltva. De hagyom szenvedni önző módon, mert ha ő is elhagy, lelkem közömbösen vonszolja majd magát testem mellett, és hiába mutatom majd neki, kit oly nagyon szeretek, kacagva fordítja majd el fejét, hogy ugyan még mit képzelek. Ellökhetném magamtól, megszabadulva megannyi fájdalomtól, de félek a kérdéstől: tényleg forduljak el mindentől? És ha meg is teszem, elmúlik a félelem, hogy nem teszi majd ő is ugyanezt velem? És ha igen mért fájna az nekem? A célt már így is elértem, még sincs érdem. A lelkem továbbra is ül szívem peremén, vidáman lóbálva lábát, rugdosva vele fájdalomnak nevezett képem."

 
" Elborították az érzelmek. Pánik és szomorúság egyszerre. Vissza akart menni. Vissza a kezdetekhez..., hogy visszacsinálja, semmissé tegye, ami történt. Akkoriban a lelkéért cserébe nagyon vonzónak tűntek a felajánlott előnyök. Valójában csak a pokolnak egy bizonyos formája volt. "

Rád gondolok, ha úgy tartja kedvem, annyiszor és úgy, ahogy akarok. Semmi nem akadályoz, semmi nem gátol meg benne. Tudod, milyen felszabadító érzés ez? A tegnapi találkozásunk számomra minőségi ugrás volt. Sikerült úgy látnom téged, mintha csakis az enyém volnál, mintha csakis nekem találtak volna fel.

Legnagyobb vereség a világon: megszokni a rosszat!

A szeretet tragédiája, hogy semmit se szerethetsz jobban annál, ami hiányzik.

Amíg hangulatunk és érzéseink attól függnek, hogy mások hogyan kezelnek bennünket, addig olyanok vagyunk, mint egy marionettbábu. Ha valaki meghúzza a zsinórt, mi annak megfelelően mozdulunk. Ha megpróbálunk oldottak maradni, akkor kitisztul a fejünk, és hatékonyan tudunk védekezni. A belső erő alapja az, hogy nem gabalyodunk bele mások érzéseibe és tulajdonságaiba. Teljesen mindegy, milyen az "adjonisten", mostantól kezdve ön dönti el, hogy milyen lesz a "fogadjisten".

Nem fordíthatunk hátat senkinek csak azért, mert egyszer cserbenhagyott, különösen nem egy életre szóló barátság után, különösen akkor nem, ha enyhítő körülményekkel is számolhatunk.

Olyan vagyok, mint egy porcelánbaba a polcon, amelyet valamikor leejtettek és most összeragasztottan pompázik, de ha hozzáérnek óvatlan kezek, darabjaira hull.

Vicces, ahogy a múltunk körbevesz minket, ahogy az a személy, aki voltunk, soha nem hagyja el a jelenlegi énünket. A múltban történt hibák csalódások. Kísértenek minket, mint a szellemek, vagy meglátogatnak, mint régi barátok.

 
Nincs rosszabb annál, mint amikor elszalasztasz egy különleges embert, és még évek múlva is azon agyalsz, hogy mi lett volna, ha odalépsz hozzá. Sose feledd: a próbálkozás egy lehetőség, a siker vagy a visszautasítás egy élmény, míg a félelem miatt elszalasztott cselekedet csak a nagy büdös semmi.

 
,,Szeretlek!"

- Van, aki kimondja...

- Van, aki leírja...

- És van, aki csak érzi..

 
"A szerelem olyan, mint a cigi. Szikrázva ébred, majd fellángol, s hamuval végződik, de ne aggódj, láncdohányosok vagyunk."

 
Sikerült megértenem, hogy nyitottnak kell lenni a változásra. Jobbat érdemlünk annál, mintsem azért maradjunk együtt, mert félünk attól, mi lesz velünk, ha elválunk.

 
"Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám."

"Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy "... meg!" - pont az orrod alá."

Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik: arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá. Az ember életműve az arcára van írva.

Amíg hangulatunk és érzéseink attól függnek, hogy mások hogyan kezelnek bennünket, addig olyanok vagyunk, mint egy marionett bábu. Ha valaki meghúzza a zsinórt, mi annak megfelelően mozdulunk. Ha megpróbálunk oldottak maradni, akkor kitisztul a fejünk, és hatékonyan tudunk védekezni. A belső erő alapja az, hogy nem gabalyodunk bele mások érzéseibe és tulajdonságaiba. Teljesen mindegy, milyen az "adjon Isten", mostantól kezdve ön dönti el, hogy milyen lesz a "fogadj' Isten".

A legtöbb ember fél komoly döntést hozni és fél megvalósítani az álmát. Egész életében álmodozik, de amikor ott van a lehetősége, hogy meg is valósítsa, megijed és nem mer lépni. Pedig a lehetőséget a változtatásra, az előrelépésre mindenki megkapja az élettől. A nagy lehetőség általában észrevétlenül jön, de mindig megérkezik.

Aki egyszer meghozott egy döntést, általában nagyon nehezen változtatja meg, még akkor is, ha a napnál is világosabb, hogy rossz a döntés.

Nincs olyan, hogy rossz döntés. Ha rosszul választasz, azt azért teszed, mert akkor épp arra a leckére volt szükséged. Amint megtapasztaltad következményeit, tudni fogod, hogy melyik a következő jó választás. Tudni fogod. Akkor és ott talán úgy tűnik, hibás döntést hoztál, de ne bánkódj emiatt, keresd a magasabb értelmét.