Gondolkodhatsz te akármennyit. Ha van benned egy érzés, az ellen úgysem tudsz mit tenni. Ne küzdj ellene, ne lázadj! Fogadd el! Éld meg! A Tied. Élvezd, amíg magától működik. Mert, ha már nem lesz, hiába siratod. Hiába keseregsz, hisz akkor már úgysem fogod megtudni, hogy mi lett volna ha? Ezért, ne a szemeddel akarj nagyokat látni, inkább hagyatkozz egyszerűen a szívedre.

Mikor a motoron ülsz átérzed a gép minden kattanását. Egyek vagytok. Száguldasz, de pillanatokra megáll körülötted az idő. Nem akarsz megálljt mondani. Ha egyszer magával ragad a sebesség, nem tehetsz ellene semmit. A legszabadabb rab leszel a világon.

"Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy nem bánom, ha nem szereted a ribizlitortát. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom.

Fogadom, hogy: őrülten szeretlek, akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz."

"Azt mondtad, te is érzed ugyanazt a dolgot, hogy te is vonzódsz hozzám, hogy te sem vagy boldog. Hogy te is furcsának találod, hogy amikor más csókol, a szíved majd kiugrik, pedig épp rám gondol."

"Nélküle nem vagy más, csak puszta várakozás. Mert miatta gyorsabban élsz, erősebben élsz. Megrészegülsz, függésbe kerülsz az érzéstől, hogy kiegészítitek egymást. Mert a lelked mélyén mindig erre vágytál: a vérátömlesztésre, a szívátömlesztésre."

"Megértően – több, mint megértően mosolygott. Az a fajta ritka mosoly volt ez, teli örök érvényű megnyugtatással, amivel négyszer-ötször ha találkozunk egy életen át. Egy pillanatra úgy érzed, ez a mosolygás maga az öröklét, s aztán neked kedvező és ellenállhatatlan elfogultsággal -rád- összpontosul. Olyan mértékben ért meg, amilyen mértékben te kívánod, hogy megértsen, úgy hisz benned, ahogyan te szeretnél hinni önmagadban, és biztosít arról, hogy pontosan olyan benyomása van rólad, amit te legjobb tudásod szerint szeretnél nyújtani önmagadról."

"Nem hordozhatod magaddal a fájdalmat emberről emberre. Nem hagyhatod, hogy más szenvedjen a fájdalom miatt, amit ezelőtt okoztak neked. Nem büntethetsz mindenkit a bizonytalanságoddal, amit más miatt érzel. Nem élheted le úgy az életed, hogy vársz valakire, aki majd rendbe hoz."

"Ha szerelmes vagy, akkor tökre infantilis leszel, és az intim pillanatok gügyögős meg haddzabáljammegaztahülyefejedesek lesznek. Szeretünk gyerekekké lenni olyankor, mert akkor olyan szabadon nevetős meg olyan felelőtlen minden, mert a másik nem vár el semmit, és megbocsát. Utána persze minden megkomolyodik meg megromlik, mert a felnőttek olyan okosak, hogy az csak na, de addig olyan de olyan jó, csak odabújni a másikhoz, várni a szeretleket, és a másik haját csavargatva elaludni kora délután."

"Van olyan, hogy valaminek vége van. Persze. És visszanézve rájössz, mi volt elmúlásában saját szereped és felelősséged. Ha ezt össze tudod rakni, könnyebb elfogadni és továbbmenni."

"Ne akard megmondani, hogy ki kell, hogy ki varázsolja majd el a szíved, mert aztán jön valaki, aki szöges ellentéte annak, amire eddig vágytál, és mégis megmutatja, hogy képes vagy érezni, megnyílni, és akarni. Akarni a boldogságot, az egyensúlyt, a másikat, valamit, ami talán eddig ilyen minőségben meg sem mutatkozhatott volna az életedben, ha épp nincs ő."

"Az anyukám tanította nekem ezt a trükköt: ha valamit újra és újra elismételgetsz, elveszti a jelentését. Azt mondta, az életünk is így működik. Túl sokat nézed a naplementét, és csak simán este hat óra lesz belőle. Újra és újra elköveted ugyanazt a hibát, és többet már nem is hívod hibának. Ha csak felkelsz, felkelsz, felkelsz, akkor egy nap elfelejted, hogy miért. Semmi sem örök."

"Igazából lehet, hogy még szereted, bár már nem úgy, de érzel valamit. Valamit, amit nem tudsz elvágni, hiába gondoltad, hogy majd jó lesz. Hogy menni fog. Nem. Ami lezáratlan, az az is marad. Senki sem fogja helyetted lezárni, megoldani, elbúcsúzni. Az élet túl rövid. Zárj le mindent, és semmit se vigyél magaddal tovább feleslegesen. Csak lehúz, és egyébként is: visszatér, leginkább akkor, amikor nem is várnád. Azt meg nem te választod meg, hogy épp jó időben teszi-e."

"Annak, hogy túltegyem magam rajtad, nem az a módja, hogy összejövök valakivel, vagy ha úgy teszek, mintha nem is lettél volna. Mi ketten szerettük egymást, és aztán összetörted a szívem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a ténnyel. Egy nap meg fogok csókolni valakit. És ha megteszem, az magamért lesz."

Az ember emlékekből áll. Ennyi vagyunk. Egy-egy rabul ejtett pillanat, egy hely szaga, jelenetek újra- meg újrajátszva egy kis színpadon. Mi magunk is emlékek vagyunk, történetekre fűzve - amiket elmesélünk magunknak magunkról, miközben átesünk az életünkön a holnapba.

" Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége? Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre!"

"Ha kinyújtod a kezed, én egy szívet rejtek el benne, hogy érezd megszakadni, mielőtt valaki elvenne. A levél, amit írok neked, olcsó papír, tinta, ez az élet csak egy fehér lap, de te voltál a minta."

"Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit."

"Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán... Nem látod, nem tudod. Mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak. Amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal... annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad, és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz, és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van. És hazudod tovább az életet."

Szív alatt itt nem az érzelmeket értjük. A szív a legbensőbb valód. A léted középpontja. Tud és érez - egyszerre. A szívben lakik a súgód. Ritkán hallgatsz rá, mert sokféle hangokat hallasz magadban. Szólhat hozzád az irigységed, a gyűlöleted, a félelmed, a vágyaid, a reményeid, az önzésed. A szíved halkan súg, és mindig bizonyosat.

"Nem tudom, hol csúszott el. És nem kellene, hogy érdekeljen. Felhívhatnálak. Átölelhetnél. Úgy múlunk el, hogy át sem öleltél? Mindig valami hiba van abban a módban, ahogyan szeretek. De tudod, ha még téged sem szabadott úgy szeretnem, ahogy szerettem volna, hát akkor én tényleg nem kívánom ezt a világot élni."

Van az a szeretet, amit nem tudsz leírni, ami túlmutat mindenen, amit valaha éreztél, mert több, erőteljesebb, megszakíthatatlan, amolyan mindent felülíró. (...) Ha kell, elengeded, megválsz tőle, kiiktatod, élsz nélküle, mert tudod, hogy mindennek idő kell, és néha a legnagyobb próba pont az idő, ami megmutatja az igazi érzéseket, azt, hogy valójában semmi sem számít, csak az, hogy vagytok egymásnak.

Nem tudom, eddig miért tettem úgy, mintha nem számítanál. Biztosan csak nem akartam ezt érezni. Úgy fáj. De szeretlek. Iszonyatosan szerelmes vagyok beléd és nem érdekel, ha szerinted már túl késő.

Nem hívhatsz fel azzal, hogy hiányzom. Ezt nem telefonon akarom megbeszélni. Ne írjál sms-t, ne írjál e-mail-t, és ne írj semmit a falamra, de ha tényleg hiányzom, akkor nőj fel, ülj be a kocsidba és gyere ide!

Semmi okom a boldogtalanságra. Nem is vagyok az. Csak fáj a világ rendellenessége.

"Tudod mi nem fér a fejembe? Miért akarsz annyira beilleszkedni, mikor különlegesnek születtél?"

"Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?"

Mindig lesznek pillanatok, amikor elbizonytalanodsz. Talán csak reggel, felkelés után, amikor egy jobb álmot láttál, mint amiről az életed éppen szól. Olyankor gondolj csak arra, hogy az álom könnyű. Az élet annál sokkal nehezebb. Nem véletlenül kell megküzdenünk mindenért. De pontosan ettől olyan értékes az egész. Ettől leszel te is több azáltal, hogy be mered vállalni a kockázatot, képes vagy felvállalni önmagad és a céljaid abban a tudatban, hogy a diadal helyett, a túloldalon akár bukás is várhat rád.

De tudod mit? Mondd csak, hogy nem fog sikerülni, én meg bebizonyítom, hogy igen. Mondd, hogy túl nagy dologra vágyok, én meg megmutatom a korlátaidat, mert azoknak köze nincs hozzám. Hitetlenkedj csak, engem ez erősít. Ez visz előre, mert ez is üzemanyag, ha jól használod. Megtanít függetlennek maradni mások félelmeitől. Nem hiszel bennem? Éveken át nem hitt bennem senki. Nem a lételemem a te hited, megvagyok én anélkül is. Megtanultam kezelni azt a helyzetet, amikor csak abból a valamiből táplálkozom, ami hajt előre.

 

 

..Jobban illettél rám, mint a kedvenc pulcsim.

Tudom, a szerelem aljas és tudom, a szerelem fáj

De én még emlékszem

Arra a decemberi napra, mikor először találkoztunk, oh baby!

 

Én szeretni foglak az idők végezetéig

És évmilliókat is várnék rád

Ígérd meg, hogy emlékezni fogsz!

Túl látsz a könnyeken?

Én jobban szeretlek,

Mint azok a kurvák,

Mondd, hogy emlékszel, mondd, hogy emlékszel

Én szeretni foglak az idők végezetéig.

 

Nagy álmok, gengszter

Azt mondtad, el kell menned, hogy újrakezdhesd az életed

Én azt mondtam: "ne menj,

Nincs szükségünk pénzre, boldogulunk nélküle".

De ő lelépett vasárnap, s azt mondta, majd hétfőn hazajön,

És én vártam, rossz előérzettel, rossz szájízzel,

De rossz társaságba keveredett

"Rajtakapták", ez volt az utolsó, amit róla hallottam.

 

Én szeretni foglak az idők végezetéig.. :)

„Néha csak légy laza, meggondolatlan, tegyél olyat, amit addig soha, mert azokra a pillanatokra fogsz emlékezni. Azokra, amikor kiléptél abból, amiben eddig voltál, és megmutattad, hogy jóval több van benned, mint a hétköznapjaidban. Onnantól, hogy ezt egyszer, legalább egyszer kipróbáltad, biztos lehetsz benne, hogy csak arra fogsz vágyni, hogy újra meg újra ilyen pillanataid legyenek. Akard is, tegyél értük, tedd az életed izgalmassá, olyanná, ami feltölt, erőssé tesz, és erőt ad a folytatáshoz. Hiszen néha észre sem veszed, hogy milyen láthatatlan falakat húzol magad köré, elzárva magad a teljes boldogságtól. Elhiszel egy sztorit, ami régen igaz volt, de most már nem az. Sőt, az sem biztos, hogy valaha is hozzád tartozott. Te csak egyszerűen magadra húztál valamit, és szépen cipeled egész életeden át, teljesen megbénítva magadat. Rakd le a fájdalmakat, búcsúzz el tőlük, ideje megszabadulnod a súlytól. A tehertől, attól, ami visszatart, ami bezár, ami nem engedi, hogy boldog legyél. Gúzsba köt, minden lépésedet nehezíti, mert úgy gondolod, hogy vannak dolgok, amik nem változhatnak, közben meg minden döntés kérdése. Építs egy életet, hagyd, hogy összetörjön, darabokra hulljon, aztán építs fel egy újat, egészen addig, amíg eljutsz oda, ahova mindig is vágytál. Oda, ahol jól érzed magad, ahol te is boldog vagy. Odáig nagyon sok világot kell felépíteni. Falakat húzni, téglákat pakolni, kudarcot vallani, nehézségeket leküzdeni, megoldásokra találni.. Erről szól az út, meg arról, hogy a régi házból mindig tudd, hogy mit viszel magaddal.”

Köszönöm Istenem az édesanyámat! 

Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat! 

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, 

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. 

Áldott teste, lelke csak érettem fárad, 

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Gondolkodtam rajta, mit mondhatnék neked, évek hosszú során elmondtam már mindent. Ismételni tudom csak, mi bennem reked: nekünk adtad összes, szívben rejlő kincsed.

Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.