'Nem a kudarcba fulladt álmaink törnek meg minket, hanem azok, amelyeket nem merünk megálmodni.'

 
'Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett.'

 
Valaki megkérdezte egy idős házaspárt, hogy hogyan képesek 50 év után is elviselni egymást?

Ezt válaszolták:

Nos Uram, tudja mi abban az időben nőttünk fel, amikor ha valami nem működött, azt megjavították, nem pedig eldobták..

 
Tudod Te, hogy mit jelentesz nekem? Hogy tudhatnád, hisz elképzelni sem lehet. Írhatnék most csöpögős közhelyeket, de abban hol lenne, az amit érzek? Nehéz erről írni, hisz már sokan megírták, de mégis vágyom arra, hogy tudathassam a világgal. Össze voltam törve, valahol még mindig darabokban vagyok, erre jöttél Te és az egész életem megváltozott. Nézlek, sokszor csak nézem egy-egy mozdulatod és boldoggá tesz, hogy melletted vagyok. Szeretem, mikor mosolyogsz, mikor éjjel álmodban motyogsz, szeretem, amikor melletted alhatok. Nem éreztem még magam ilyen biztonságban, valahogy már úgy érzem, nem bánthatnak az árnyak. Mintha megleltem volna azt a helyet, amit mindig is kerestem. Mindenki mondja, hogy "ohh, majd elmúlik, hogy megunod ezeket", de honnan tudhatnák miket is érzek? És ha elmúlik, és nem lesz már lángoló? Attól még a biztonság és a szerelem nem változó. Jól érzem magam, végre boldog vagyok. Szeretném, hogy már minden nap így érjen utól. Szerelem, család, boldogság, ami csak a miénk. Szeretnék megadni bármit, amit csak kérsz. Szeretném meghálálni, amit talán Te észre sem veszel, hogy mennyi mindent adsz nekem, amit eddig nem élhettem meg.

 
Mi a szerelem ? Egy útvesztő, amin összezavarodva mész keresztül, óriási kockázatokat vállalva. Csak két kiút van: a szíved összetörik, vagy pedig boldog leszel. De nem számít, mennyire keményen is próbálkozunk, hogy ezt elkerüljük, újra és újra szerelmesek leszünk.

 
' van az a pillanat.

néha, mikor belegondolok, hányinger keltő, hogy mennyire függtem tőle.

majd jött egy pillanat. elengedtem.

és kinyílt a világ. vagyis inkább én nyíltam meg a világ felé.

tudom, hogy ezt ő is érzi, de most önző leszek picit. tartozok magamnak ennyivel.

mostanában egyre többször csendül fel a fejemben a 'most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart'

 
‎-mondd, meddig sanyargatod magad, az iránta érzett szerelmeddel? már rég elhagyott téged!-tudom..-akkor? mire vársz? gyönyörű vagy, keress valakit, aki megbecsül!-nem, nem és nem..-de miért nem?-én őt szeretem, én csak neki akarok gyönyörű lenni. én azt akarom hogy ő becsüljön meg újra, és jöjjön rá, hogy hülyeség volt elhagynia, mert én mindent megadhattam volna neki!-de ez hülyeség, tudod hogy nem jön vissza!-igen, tisztában vagyok vele hogy nem tér vissza, de ezt nem hülyeségnek nevezik; ez őszinte önzetlen szerelem, amit én iránta érzek!

 
Remélem, egy nap majd visszanézel, és eszedbe jut minden, amink volt.. és megbánsz majd minden egyes percet, amikor megbántottál...

 
Soha nem létezett semmiféle "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak.

"Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is."

"Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, - azt az életet, amit választottam."

"Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett."

 
"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik."

"Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad."

"Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám."

A viszonzatlan szerelem a legkevésbé sem romantikus annak, aki átéli. Rengeteg felesleges elvesztegetett érzelmi energiát jelent.

Fontos a karrierem, de milliószor fontosabb, hogy rátaláljak az igazira. Valakire, aki viszonozza az érzéseimet. (...) Az embernek tennie kell a kapcsolatáért... Nem szabad arra gondolni, hogy jobbat talált az ember, mert már az is baj, hogy olyan helyzetbe keveredik, amikor eljuthat erre a gondolatra.

Mit számít, mit kap az ember, ha előtte elveszít mindent.

Mindenkinek megvannak a maga álmai, bensőséges titkai, és ezek néha valóban nagyon fontosak nekünk, és nem szeretnénk, ha más is tudomást szerezne róluk. De amikor valaki más van mellettünk, ha szeretnénk megosztani az életünket egy emberrel, az álmainkat is meg kell osztanunk vele.

A romantika csupán néhány pillanat, a kétségbeesettség sokkal hosszabban kitart az ember mellett.

Ostobaság sajnálni azt, ami sohasem volt.

 
A szerelem megalázza az embert, ez a nagy igazság. Megtervezed valaki mással az életed. Azt gondolod, ismered, hogy aztán rádöbbenj, mekkorát tévedtél. Csak arra jó az egész, hogy bolondot csinálj magadból. Senki sem hihet őszintén az igaz szerelemben.

'Minden ugyanúgy folytatódott, ugyanúgy éltük a magunk külön kis életét, és egyik jelentéktelen nap követte a másikat. Nem haragudott rám, de egyrészt nem látszott boldognak, másrészt akárhogy szerettem volna, sehogy sem tudtam kitalálni, mit kellene tennem. Úgy tűnt, közöny költözött a szívünkbe, anélkül, hogy én ezt észrevettem volna.'

Elég jó ember vagyok ahhoz, hogy megbocsássak, de nem elég hülye, hogy bízzak is benned! :)

Ha valamit megtanultam az életben az az, hogy néha a dolgok az utadba kerülnek, és akkor dönthetsz: vagy rögtön nekik rontasz, vagy félrelépsz és kikerülöd őket. De valahogy választanod kell ahhoz, hogy továbblépj!

Ha valaki más lennék, most bemutatkoznék, de ami azt illeti, magasról teszek rá, hogy ki, mit gondol. Tapasztalataim szerint az érdeklődés az elvárások anyja. Az elvárások pedig csalódáshoz vezetnek. Tehát a legjobb mód a csalódás elkerülésére az, ha nem érdekel semmi. Igazából az sem érdekel, hogy jó vagy rossz ember legyek-e. Ahogy én látom mindkettő szívás. A rosszakat a társadalom törvényei sújtják, a jókat pedig Murphy törvényei.

A bűntudatot a kisemberek érzik, amikor nem találnak magyarázatot a tetteikre.

‎'Van úgy, hogy csak ülök és azon gondolkozok, hány olyan embert hagytam már elmenni, akinek most azt mondanám, 'maradj'. Azt hiszem, most értettem meg, mekkora súlya van a ki nem mondott érzéseknek...'

 
"Igazából már nem bánom, hogy az élet így pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta naivitást ami belőlem áradt. Hittem az embereknek, mi több: megbíztam bennük. Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem mindenki jót akar a másiknak és szem előtt tartja az érzéseit. De nem. Az emberek kétszínűek és ott rúgnak a másikba ahol tudnak. Olyan pofont kaptam az élettől, hogy biztosra vettem: ebből nem állok fel. Aztán teltek a napok, a hetek és összeragasztottam a szívem. Most egy kődarab dobog a mellkasomban szemernyi naivitás nélkül. Sikerült felállni a padlóról és erősebb lettem mint valaha. Nem hiszek és nem bízom az emberekben, de elindultam egy úton… Az úton ahol megtalálhatom az igazi önmagam!"

 
Elértünk egy olyan pontra, ahol már annyira szerettem, és annyi közünk volt egymáshoz, hogy én képtelen lettem volna ugyanúgy folytatni. Többet szerettem volna, vele akartam lenni. Egész egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy egy helyben topogjunk, hogy ugyanezt folytassuk akár egy kicsit is hosszabb távon. Vagy előre, vagy vissza, de mozdulni kellett.

A tündérmesék nem egy pillanat alatt történnek. Van hogy egy egész életbe telik. De ettől válik azzá. Hogy mennyi mindenen mentél keresztül azért, hogy akkor boldog lehess majd. Lehet hogy most te is épp a tündérmeséd éled, csak még az elejét.

 
’ Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, miért is ragaszkodtam hozzá annyira. Mert eszembe juttatta, milyen volt régen minden.. milyen voltam én, mit éreztem akkor. Megmutatta nekem azt a világot, ahol érdemes volt szeretni. Ekkor ébredtem rá arra is, hogy néha nem is maga az ember hiányzik nekünk, hanem az emlékek és a régi idők, amit velük töltöttünk.. és hogy igazából nem őt akarjuk visszakapni, hanem azokat a régen átélt pillanatokat. ‘

 
Történjen bármi, téged mindig visszavár a szívem!

 
Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének benne, akik a legjobban tudnak énekelni.