Nem te mondod meg, hogy mikor van vége. Az élet majd megmondja, elhozza azt, akivel még dolgod van, és csak akkor enged menni, ha minden szót megkaptál ahhoz, hogy értsd a leckét, hogy mehess tovább az utadon. Ha új kezdődik, búcsúzz a régitől - ha azt gondolnád, nincs kitől, majd az élet megmutatja, hogy mennyire tévedsz. Az utadba fogja sodorni őket, a kérdés, hogy elfogadod-e azt, hogy semmit sem tesz véletlenül.

Hamisat üt az óra. Hetek telnek el szürkülő csöndben. Majd hozzámér egy képzet. Nem hagy teret, sosem eleget. Zsebre dugom a kezeimet, feljebb húzom a vállam. Hiába keres bárki is, választ nem talál nálam. Hisz nem Te keresed. Lebegek űrön át, én épp csak elvesztem benned. Lüktet a szív, hevesen dobog, ha van aki hív, halkan lopakodnak a napok, mások csak legyintenek gondolják majd az idő vasfoga. Nem hiszek benne, ők ezt nem értik. Talán fel nem tett kérdések nyomán tűntek el, vagy elképzelt életem okán szűntek meg létezni nekem. Hol vannak a válaszok? És te hol vagy? Remélem megosztod majd velem esernyődet, és mellémállsz, ide a járdaszegélyre, vasfog ide vagy oda. Még nem tudom eldönteni, de szeretem ha mesélsz, olyankor szeretek láb lógatva figyelni. Most még távolság vagy, lassan kibogozott csomó, közelebb nem hoz, csak néhány leírt szó, egymás után rakva. Az agyam valamelyik szegletéből folyton előkaparlak, és forgatom szavaid kedvemre a számban. A félelem és a kétely már megszűnt. Most a betűk lázadnak sorban állva valami értelmetlen halmazt alkotva olyan szavakkal hogy: 

várlak-siess-jóhogyittvagy-nemenjel. Bambán néznek rám amikor azt mondom, " Én csak az érzést keresem, mikor a boldogságtól lábam nyomában is fű terem.

Mikor a hajamat csak úgy, elbambulva tekergetem és emésztgetem, hogy illeszkedik tenyereden a tenyerem." 

Maguk alá temettek

A soha-meg-nem-történt

Igaz beszélgetések;

A semmi-felejtésként

Magamba döntött Cappy,

Amivel néha hittem,

Hogy vagyok még valaki.."

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:

- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.