Hamisat üt az óra. Hetek telnek el szürkülő csöndben. Majd hozzámér egy képzet. Nem hagy teret, sosem eleget. Zsebre dugom a kezeimet, feljebb húzom a vállam. Hiába keres bárki is, választ nem talál nálam. Hisz nem Te keresed. Lebegek űrön át, én épp csak elvesztem benned. Lüktet a szív, hevesen dobog, ha van aki hív, halkan lopakodnak a napok, mások csak legyintenek gondolják majd az idő vasfoga. Nem hiszek benne, ők ezt nem értik. Talán fel nem tett kérdések nyomán tűntek el, vagy elképzelt életem okán szűntek meg létezni nekem. Hol vannak a válaszok? És te hol vagy? Remélem megosztod majd velem esernyődet, és mellémállsz, ide a járdaszegélyre, vasfog ide vagy oda. Még nem tudom eldönteni, de szeretem ha mesélsz, olyankor szeretek láb lógatva figyelni. Most még távolság vagy, lassan kibogozott csomó, közelebb nem hoz, csak néhány leírt szó, egymás után rakva. Az agyam valamelyik szegletéből folyton előkaparlak, és forgatom szavaid kedvemre a számban. A félelem és a kétely már megszűnt. Most a betűk lázadnak sorban állva valami értelmetlen halmazt alkotva olyan szavakkal hogy: 

várlak-siess-jóhogyittvagy-nemenjel. Bambán néznek rám amikor azt mondom, " Én csak az érzést keresem, mikor a boldogságtól lábam nyomában is fű terem.

Mikor a hajamat csak úgy, elbambulva tekergetem és emésztgetem, hogy illeszkedik tenyereden a tenyerem."