Minden csak addig tart, amíg tartania kell. Megpróbálhatod a lehetetlent, ragaszkodhatsz egy kapcsolathoz vagy egy emberhez foggal-körömmel, de rövidesen belátod majd, hogy értelmetlen. Úszhatsz az áramlattal szemben egy ideig, de rövidesen kegyetlenül fog fájni mindened. Nem szabad megerőszakolni az érzéseket és nem szabad megpróbálni lefagyasztani a pillanatot. Semmi és senki sem marad ugyanolyan. Ha megszakadt valami, akkor azt el kell engedni. Véget ért egy fejezet, hagyni kell, hogy elkezdődjön egy másik!

A szeretet nem más, mint egy játék az elkerülhetetlen végzetünkkel, ahol az sem nyer, aki komolyan veszi, s az sem, aki dacol a sorsával. Kicsit olyan ez, mintha visszafele lépkedne az ember, mint egy visszaszámlálás nulláig. Hiába szeretünk kitartóan és önfeledten, ha a játék valakinél véget ér, kezdhetjük az egészet újra.

Elhiszem, hogy fáj. Benned van, és benned is marad, de csak addig, amíg meg nem érted, és el nem tudod engedni. Onnantól könnyebb lesz. De igen, még érezni fogod néha, fájni fog, de egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor fájdalom nélkül tudsz azokra a sebekre nézni, amik most megölnek. Mosolyogva, mert pontosan fogod tudni, hogy melyik hova vitte el. Örülj neki, ha fáj. Megváltoztat, megerősít, bátrabbá tesz. Nem fogsz félni. Csak egyszer kell erőt venned magadon, onnantól menni fog. Aztán meg fogod tudni, hogy mindenen túl tudod tenni magad. Mindig.

Talán igazából sose szeretett. Csak azt az érzést szerette, hogy valaki itt van neki, és hogy valaki végre érdeklődik iránta. Sosem engem szeretett, hanem a tudatot, hogy én szeretem.

Lehet, hogy lesz egyszer olyan reggelem, amikor nem az ő arcát látom rögtön, ahogy kinyitom a szemem. Vagy lesz egy álmos augusztusi délután, amikor nem tudom már felidézni, hogy egészen pontosan hol is voltak a szeplők a jobb vállán. Egy nap talán nem fogok hallgatózni a hóesésben, és az ő lépteit hallani.

Egy ponton majd rájössz, hogy valakiért vagy valamiért olyan sokat tettél, hogy az egyetlen lehetséges lépés az, ha megállsz. Hagyd őket békén. Sétálj el. Ez nem olyan, mintha feladnád, és nem olyan, mintha nem próbálkoznál. Annyi az egész, hogy meg kell találnod a határt a határozottság és az elkeseredettség között. Ami tényleg a tied, az úgy is a tied lesz, ami pedig, az nem számít mennyire keményen próbálkozol, úgysem lesz soha.

Csak egy bolond akarná, hogy a szívét ugyanaz a férfi kétszer is összetörje.

Egy MOSOLY bámulatos hatalommal bír, amit nem lehet eleget hangsúlyozni. Egyetlen elragadó mosoly többet ér bármilyen fondorlatnál. Mágnesként vonzza a tekintetet.

A szívnek nem parancsolhatunk, hanem inkább az parancsol minekünk. A szív fölött nem lehet úgy uralkodni, mint az ész fölött.

"Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat. Nem kutat mások szándékai felől, nem hiszi azt, hogy ő jobban cselekszik, mint mások, és soha nem tartja többre magát embertársainál. Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon."

Létezik a világon egy csodálatos világfa, melyet csak az képes megtalálni, akit megérintett a gonoszság szele, de mégis jámbor tudott maradni és nem ragadott magával a harag kegyetlen ereje. Ennek a fának a gyökerei behálózzák az egész bolygót, törzse vastagabb, minthogy azt el tudnánk képzelni, ágai háromfelé hajlanak el, de egyiknek sem látni a végét. Úgy tartják, hogy ezen ágak egyikén ott vár ránk az, akire mindennél jobban vágyunk, és ha egyszer valaki fel tud mászni erre a fára, soha többé nem akar majd eljönni onnét, mert akkor eljön számára az örök boldogság.

Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is. Az ember - akár tizenhat éves, akár hatvanhat - csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén: nem fél a kockázattól: gyermeki kíváncsisággal várja: mi lesz holnap: szabadon örül mindennek.

"A múlt nem fontos, egyesek szerint. De szerintem az élet legfontosabb része ez, mivel ebben van minden; minden amit átéltél, ami miatt boldog vagy, és minden szomorúság amiből tanulni tudsz!"

Ha képes vagy szárnyakat növeszteni és repülni egy nőért/férfiért, akkor szerelmes vagy. Ha nem vagy képes szárnyakat növeszteni és repülni, akkor legfeljebb csak bebeszéled magadnak, hogy szerelmes vagy."

Nem hittem volna, hogy mi ketten összekeveredünk.. Nem gondoltam volna, hogy fontos leszel nekem, és most nem tudom hova tenni az érzést , hogy minden percben rád gondolok. Fura érzés, de tetszik.

Tudják, hátborzongató megfigyelni, mennyire ki tud forgatni önmagából egy srácot a szerelem.

Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.

Ne akarj boldogtalannak látszani. Vagy elfelejtetted volna, hogy mennyi és mekkora boldogságban volt részed?

A kapcsolatok zöme azért megy tönkre, mert nem bírjuk ki egymás természetét. Irritál minket. Sokan úgy mennek bele egy párkapcsolatba, hogy "majd megnevelem." Felejtsd el! Nem tudjuk egymást megváltoztatni. Minden szokás előbb-utóbb jellemmé válik, s azt nagyon nehéz megváltoztatni. Újjá kellene születni hozzá, s ez nagy ritkaság. Egyet tehetsz érte: hogy szereted.

Itt a bizonyíték: szebb vagy, mint gondolod :)

Egy rendőrségi rajzoló készített portrékat nőkről az alapján, ahogy magukat látják, és ahogy mások látják őket. Óriási lett a különbség.Ezúttal egy volt rendőrségi rajzolót kértek fel, hogy rajzoljon fantomképet teljesen átlagos nőkről, összesen kettőt. Az egyiket az alapján, amit a nők saját magukról mondtak, a másikat az alapján, ahogy egy nemrég megismert idegen látta őket. Maga a rajzoló egyáltalán nem láthatta őket.

Sorolták a hibákat:

A két kép között döbbenetes a különbség, és a videón is hallatszik, ahogy a nők az előnytelen tulajdonságaikat felnagyítva ecsetelik: „az anyám szerint túl széles az állam”, „ahogy öregszem, egyre több rajtam a szeplő”, „az arcom kerek és kövér”, „nagy a homlokom”. Aztán nem sokkal később halljuk azt is, milyen helyesnek látták őket az újdonsült ismerőseik.

A videó legszebb része az, amikor elárulják a résztvevőknek, mire is ment ki az egész, és megmutatják nekik a róluk készült képeket, bár a drámai eltérésekhez az is hozzájárulhatott, hogy a rajzoló be volt avatva mindenbe. „Nőként rengeteg időt töltünk azzal, hogy kielemezzük a hibáinkat és javítani próbáljunk rajtuk, ehelyett jobb lenne, ha arra fordítanánk több energiát, hogy értékeljük, amit szeretünk magunkban” – mondja az egyikük a végén.

Íme a végeredmény:

A férfiak is lehetnek magányosak. Nemcsak a nők. Egy férfi is vágyhat egy igazi nőre, amilyet nem talál. A férfiakat is üldözhetik, lefáraszthatják, átverhetik, untathatják a nők. Egy férfi is lehet érzékeny. Lehet igényes és kulturált. Lehet magányos úgy is, hogy leül vele szemben egy egzotikus, vidékről feltörekvő nő, köldökig kigombolt felsőben. Érezheti úgy egy férfi is, hogy inkább vágyik a szerelemre, mint a kalandra. Ahogy mi nők is lehetünk szörnyűek és elviselhetetlenek. Lehetünk rámenősek, lehet szerencsétlen szövegünk.

Az érdek nélküli szeretet lehet feltétel nélküli. A szerepek, a maszkok nem tudják szeretni egymást. Csak azt szeretheted, akit ismersz, és csak azt ismerheted igazán, akit szeretsz. Akitől félsz, az nem szeret igazán, ha szeretne, akkor nem félnél tőle. A szeretet és a bizalom egy tőről fakad.

A szerelemben nincsen sem szégyenkezés, sem tartózkodás, a szerelem két ember közös tulajdona, akik közt nincs semmiféle korlát vagy büszkeség, mert ami az egyikkel történik, az történik a másikkal is, mert minden érzésük, minden mozdulatuk,testük és lelkük minden rezzenése közös.

Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam.

A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartással éred el a célt.

Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem ♡

Voltam már vesztes, de legyőzött sohasem! Akartak már a becsületembe tiporni, próbáltak már megaláztatni, volt, hogy sikerült is. Voltam én már lent, sőt még lejjebb is. Tapostak a szívembe, gázoltak a lelkembe. Nem szégyellem kimondani. Volt, hogy majdnem ordítottam a fájdalmaktól, a vágyaktól, a tehetetlenségtől, a haragtól, dühtől, bosszú vágytól. Volt, hogy sírtam. Sőt, zokogtam, mint egy kisgyerek. Volt, mikor úgy éreztem és gondoltam, hogy nem tudok fölállni és lent maradok, de mindig sikerült erőt merítenem még a legkilátástalanabb helyzetekből is és mindig felálltam, felállok és mindig is fel is fogok!

Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.

Hogyan csinálják ezt az emberek - félretenni minden félelmüket, és feltétel nélkül bízni valakiben, minden tökéletlenségük és félelmük ellenére?

Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés, amit el bírok képzelni? Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz.

A legnehezebb dolog szeretni valakit, hagyni, hogy hibázzon, és ennek ellenére tovább szeretni őt.

Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez.

Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Szeretem azokat az embereket, akik megnevettetnek. Őszintén mondom, mindennél jobban szeretek nevetni. A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.

Gyermekként a legtöbben átéltük azt a tökéletes állapotot, amikor minden jó, minden nap új izgalmakat és kalandot tartogat, és az egész élet olyan varázslatos, hogy semmi sem ronthatja el az örömünket. Csakhogy miközben felnőttünk, a felelősségek, a problémák és a nehézségek fokozatosan maguk alá gyűrtek bennünket, és elvesztettük illúzióinkat. A varázslat, amelyben valaha hittünk, szertefoszlott, köddé vált.

Hogyan lehettünk (...) egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (...) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol... Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.

Néha úgy gondolom, hogy piszkosul-rohadtul igazságtalan az élet. Aztán meg rájövök, hogy nem. Egyszerűen csak azt adja, aminek épp jönnie kell. Amire megértünk. Sem többet, sem kevesebbet. Ugyanis lerakhatja eléd álmaid vágyát is, ha még nem jött el az ideje, ha még nem ért meg arra, hogy robbanjon, semmi sem fog történni, maximum pillanatok alatt tönkre vágod azt, amire olyannyira vágytál.

Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (...) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott - de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.

Hallgass ide: arról van szó, hogy becsukod a szemed, és azt teszed, ami elsőre az eszedbe jut. Hallasz engem? Ennyi az egész. Egyszerre csak egy dolgot akarhatunk igazán.

Ha az ember minden érzését, minden gondolatát rozsdás lakat alatt tartja, akkor végül őt magát is megeszi a rozsda.

Ha valaki azt mondja, add alább, hagyd ott, te csak menj tovább, erős hittel, mert semmire sem vágysz véletlenül. Egyetlen érzés sem jön csak úgy.

Van a kód... A kód, ami lehet egyszerű, néhány betű, vagy számjegy, de lehet ezek bonyolult, kombinált sorozata is. A lényeg, hogy valamihez utat nyit, valamit véd, ami a tiéd. (...) Van egy kód, ami nem tárgyhoz, nem tulajdonhoz kötődik. (...) Ez a kód két helyet képes megnyitni. Két lelket. Egy érzés. Érzed? Mintha belém lennél kódolva, mintha beléd lennék kódolva. Jöhet bárki, bármi, senki nem tudja ezt a kódot feltörni, megsemmisíteni. Vagy megfejteni. Senki. Ez a kód senki más számára nem érthető, nem értelmezhető. Ez a kód csak a miénk. A tiéd és az enyém. Csak mi ismerjük. A világ legbiztosabb kódja. Te és én.

Néha le kell mondanod valamiről, amit nagyon szeretnél, mert azoknak, akiket szeretsz, így a jó.

Megígértük, hogy jelentkezni fogunk, nem tűnünk el. Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. Biztosan fogunk írni neki, talán egyesek többször, mások ritkábban, de az biztos, hogy a jövőben minden megváltozik, mert olyan, mint amilyen ma volt, már soha többé nem lesz. Sose fogjuk elfelejteni az együtt töltött négy évet, de elképzelhető, sőt biztos, hogy a levelek ritkábbak lesznek, végül pedig teljesen elmaradnak. Egyszerűen azért, mert továbblépünk, ezerfelé megyünk, és bár barátok maradunk, ezek az évek csupán emlékként maradnak meg.

Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.