Azt köszönöm, hogy ilyen vagy, sőt inkább azt köszönöm meg hogy vagy nekem.. nem is tudnék neked már idézetet keresni,olyat ami tényleg arról szólna hogy milyen is az igazi, feltétel nélküli barátság, és hogy valójában milyen tökéletes is a mi barátságunk. 

Soha nem hangzott el köztünk egy hangos szó sem, sosem vesztünk össze, voltak nézet eltéréseink persze.. de mindig megtudtuk nyugodt körülmények között beszélni, és ez mindig is így fog maradni. 

El kerülhetsz másik iskolába, másik városba.. teljesen mindegy, mi mindig együtt maradunk! 

Úgy gondolom ez a 3 év már eleget bizonyított, hogy mennyi mindent átéltünk, és kibírunk, a nézeteltérések, a gondok, amiken átsegítjük egymást, csak még szorosabbá teszi a mi kis tökéletes barátságunkat. :) 

Ezek után azt hiszem már mondanom sem kell, hogy szeretlek, és hogy mindig számíthatsz rám. ♥:))

Ahogy elhangzik az első vallomás, annak, hogy "szeretlek", nincs értelme többé.

Annyira félek, hogy rám unsz, aztán elmész... és olyan leszek, mint egy árnyék. Mert szeretlek, és ha elhagysz, az olyan lesz nekem, mint a világ fény nélkül. Sötétben élnék. Nem akarlak elhagyni. Csak félek, hogy te hagysz el engem.

A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.

Néha akkor tudunk a legjobban kijönni valakivel, ha időnként egy kicsit eltávolodunk tőle.

Légy objektív! Vállald az érzéseidet, és érthetően fejezd ki a kívánságaidat! Lesz, amikor nyersz, lesz, amikor nem. Amikor nyersz, azt bizonyítja, hogy jól oldasz meg bizonyos helyzeteket, és megkapod, amit akarsz. Amikor nem nyersz, akkor is jobban fogod érezni magad, mert kifejezted az érzéseidet.

Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb gondjainkat is - egy emberre, aki azt mondja: "Szeretlek és elfogadlak téged úgy, ahogy vagy, bármi is történjék."

Nem kell, hogy az életben mindenre okunk legyen. Ha valami jól esik, akkor az már éppen elegendő ok lehet.

Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.

- Nem szeretsz már? 

- Nem tudom. (...) Azt hiszem, még mindig szeretlek. Csak éppen nem érzem.

Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.

Tudhattam volna, hogy egy nap minden, amit mondtál, már semmit sem fog jelenteni többé.

Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar.

Mintha mindenütt, ahol érintettem, átlüktetett volna a szíve a bőrén. Imbolygott körülöttünk a tér, hiszen nem mi imbolyogtunk benne. Mozdulatlanul, egymás szorításába nyűgözve álltunk. Szelídítette a két gyöngéd ajkával a szájam, kényeztessem én is az enyémmel az övét.

Miért kiabálunk amikor dühösek vagyunk? 

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte: 

– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek? 

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt: 

– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk. 

– De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító. A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta: 

– Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság. 

Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van. A tanítványaira nézett, és így folytatta: 

– Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.

Elveszíteni valakit… Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.

Te nem csak egyszerűen itt hagytál és elmentél, hanem szabályosan elfutottál. De van egy dolog, amit itt hagytál magad mögött. Egy dolog, amire nem tudok rájönni: vajon afelé futottál, amit akarsz? Vagy az elől futottál el ilyen messzire, amit félsz akarni?

Mindenben téged kereslek. A szavakban, a hangokban, az érintésekben. Minden mozdulatom úgy teszem, hogy ha esetleg ott vagy,ha távolról figyelsz akkor azt gondolod: ez a lány gyönyörű. De nem vagy ott, sose vagy ott. És rettegek a tudattól, hogy el kell engedjelek...

Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk. A következő ütközésig.

Nincs egyebem, csak az, ahogy majd emlékszel rám. Ez az emlék kell nekem, hogy erős és szép lehessek. (...) Ha tudom, hogy így emlékszel majd rám, bármivel szembe tudok nézni. Bármivel! Istenem, te vagy az én halhatatlanságom!

A halál mindent megváltoztat. Biztosan van káros érzelmi kihatása. De tapasztalati része is van. Ki fogja elvégezni a munkád? Ki fog a családoddal törődni? Az egyetlen jó dolog számodra, hogy nem kell aggódj miatta. Az az ember, akit soha sem fogsz ismerni, él majd a házadban, végzi a munkád. Az élet megy tovább... nélküled.

Van, amire nincs szó. Van, hogy nem foglalható össze egy idézetben a tanulság. Van, hogy mindent helyesen teszünk, és pont úgy, ahogyan kell, mégis kudarcnak érezzük.

Az életben akad számos nagy, romantikus pillanat, amikért érdemes élni. Ám van egy kis gubanc, ezek a pillanatok elmúlnak és a sarkon előbb utóbb ott ólálkodik a kegyetlen, borotválatlan gazember: a valóság.

Miért van az, ha az egyik ember épít egy falat, a másik azonnal tudni akarja, mi van a túlsó oldalán?

Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.

A legtöbb ember szeret beszélni, és nem tud figyelni a másikra. (...) Figyelni hosszan, csendesen és mélyen egy másik emberre - nehéz. Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet. Tiéd a lelkem, az időm - ez nem könnyű.

Vannak dolgok, amiket egy "sajnálom" nem hoz helyre. Van olyan fájdalom, ami túl mélyre hatol, hogy valaha is meggyógyuljon olyan egyszerű dolgok által, mint a szavak. Nem számít, bármennyire is komolyan gondolod őket.

Utána kell menni annak amit soha nem lett volna szabad engedni!

Ha szeretnél valamit, amid még sosem volt, akkor tegyél valamit, amit még sosem tettél.

Az igazi férfi játszik. Nem rohan ajtóstul a házba. Lassan közelít és puhán. Vadászik. Csak úgy mellesleg megérint. Mögénk lép, nyakon csókol, a tenyere a tenyerünkben szikrát csihol. Az igazi férfi nem siet. Tudja, hogy idő kell a vágyhoz. Megvárja szépen, míg megszűnik körülöttünk a világ és már csak őt látjuk, már csak azt akarjuk. Nem elveszi, hanem odaadjuk. Nem eltűrjük, hanem befogadjuk. Az igazi ölelés visszafogott. Úgy kúszik végig a testen, mint a napfény. Lassan és puhán, időt hagyva a vágynak, hogy növekedjék. Nem kell hozzá más, csak egy férfi, aki szeretni tud, s egy nő, aki hagyja, hogy szeressék.

- Honnan tudod, hogy ő nem életed szerelme? Úgy értem, lehet az évek múlásával ő lesz az. 

- Nem, ez nem olyasmi, ami idővel fejlődik. Ez olyasmi, ami azonnal megtörténik. És folyik végig rajtad, mint a folyó vize vihar után. Feltölt és kiürít egyszerre. Érzed az egész testeddel... a kezedben, a szívedben, a gyomrodban, a bőrödön. Éreztél már így valaki iránt? 

- Igen, azt hiszem. 

- Ha gondolkoznod kell ezen, akkor még nem érezted. 

- És teljesen biztos vagy benne, hogy egy nap megtalálod? 

- Persze. Végül mindenki megtalálja. Csak sose tudhatod, hogy mikor vagy hol.

Csak azt kell tenni, ami fontos, csak azt kell szeretni, akit szeretni akar az ember, és az ég szerelmére, nem szabad jelentéktelen dolgokra fecsérelni az időt. Ahhoz túl rövid az élet!

Az oka annak, hogy az emberek annyira nehezen lesznek boldogok, az az, hogy mindig jobbnak fogják látni a múltat, mint volt, rosszabbnak a jelent, mint amilyen, és a jövőt kevésbé meghatározottnak, mint amilyen lesz.

Ismered azt az érzést, mely hívatlan vendég módjára befészkeli magát a fejedbe, 

és bármennyire igyekszel nem gondolni rá, mégsem tudsz szabadulni tőle? Azt mondod magadnak, hogy ura vagy a helyzetnek, de igazság szerint ez nem ilyen egyszerű.

Könnyű úgy dönteni, hogy nem teszel valamit, de úgy dönteni, hogy nem érzel valamit, egészen más dolog...

A történetünk részeg nyolcas.. bennem mindenképp !

A fontos dolgok mindig megmaradnak - ami elmúlik, az mind olyan dolog, amit fontosnak tartunk, de valójában haszontalan.

„Miért van, az hogy közel érzel valakit magadhoz és mégis eltávolítod. Miért van az hogy nem kell ha van, de megdöglesz nélküle és ott él benned mindig a vágy nagyon mélyen érte,de tudod hogy nem helyes és más a fontos másra kell koncentrálnod és ez az érzés ritkán tör elő,de akkor feltépi a sebeket,és nem tudod miért van ilyen hatással rád vagy hogy milyen következménye lesz, nem akarsz engedni de vannak gyenge pillanatok amikor bizony a szíved megszakad…”

Okkal mondtam, hogy boldogabb lennék egyedül. Nem azért, mert úgy gondoltam, egyedül boldogabb lehetnék. Azért, mert úgy gondoltam, ha szeretnék valakit, aztán szétmennénk, talán nem élném túl. Könnyebb egyedül lenni. Mert mi van, ha rájössz, hogy szükséged van a szeretetre, de nem kaphatod meg? Mi van, ha megszereted, és támaszkodsz rá? Mi van, ha erre alapozod az életed, és aztán minden szertefoszlik? Túlélhetsz ekkora fájdalmat?

Az emberek mindig azt mondják mosolyogjak, mintha a mosolygás eltüntetné az összes sebet és fájdalmat… hát én megpróbáltam. Megpróbáltam elrejteni az összes keserűséget, és eltakarni a szomorúságot a mosolyokkal… és megtanultam, hogyha belül fáj, akkor a szíved úgyis megtalálja a módját hogy kimutassa, teljesen mindegy, hány maszkot viselsz.

„A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre és nem leli örömét a bánatomban.”

A probléma az, hogy mindannyian álomvilágban élünk, örökké a múltba, vagy épp a jövőbe nézünk, ahelyett hogy élveznénk a jelen pillanatot. Igaz, hogy a mának élni olyan, mint egy drótkötélen egyensúlyozni - mindenképpen leesünk olykor, de gyakorlattal egyre tovább tarthatjuk meg az egyensúlyunkat. Úgy kellene élnünk életünk minden egyes napját, hogy a legjobban érezzük közben magunkat a bőrünkben. És ha holnap vége mindennek, akkor is elégedettek legyünk magunkkal!

A fiú, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a fiú másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

Szorosan magához ölelte, csókolgatta, s közben mindketten felidéztek egyet-mást a múltjukból, együtt álmodoztak a jövőről, ámulattal töltötték el mindkettőjüket azok a gondolatok és érzések, melyek addig a pillanatig elvezették őket.

”.. talán kudarcot vallottál? Tudod, igazából egyvalami számít: hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól! Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet.. az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél.”

A levél minden sorában éreztem fájdalmát. Az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat; megint ott tartottunk, ahol régen - bántottuk egymást. Bárcsak lehetne bántás nélkül szeretni. (...) A bántás maga a birtoklás ténye; testileg-lelkileg egyaránt túl kicsik vagyunk hozzá, hogy egy másik embert büszkeség nélkül birtokoljunk, vagy megaláztatás nélkül engedjük magunkat birtokba venni.

„A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd. Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket. Egyébként nem ébrednek fel. Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel? Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség. Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled. Magányosságod sírásában… ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz. A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel. A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.”

Amikor azt hitted nem figyelek, láttam, hogy a hűtőszekrény ajtajára tűzted ki az első képemet, és én még egyet akartam festeni.. Amikor azt hitted nem figyelek, láttam, hogy megetetsz egy kóbor macskát, és arra gondoltam, jónak kell lennünk az állatokhoz.. Amikor azt hitted nem figyelek, láttam hogy csak az én kedvemért sütöd meg a kedvenc süteményemet, és tudtam, hogy az apróságok sokat számítanak.. Amikor azt hitted nem figyelek, hallottalak imádkozni, és hittem, hogy van Isten, akihez mindig szólhatok.. Amikor azt hitted nem figyelek, éreztem álmomban, hogy gondosan betakarsz, megcsókolod arcomat, és éreztem, tudtam, szeretve lenni nagyon jó.. Amikor azt hitted nem figyelek, láttam hogy könnyezel, és megtanultam, hogy néha fájdalom ér, de sírni szabad.. Amikor azt hitted nem figyelek, láttam hogy fontos vagyok neked, és a legtöbbet akartam kihozni magamból.. Amikor azt hitted nem figyelek.. figyeltem.. és meg akartam köszönni mindazt, amit láttam, amikor azt hitted, nem figyelek.♥

– Visszajöttél – leheltem, mire elnézően megcsóválta a fejét. Egyik keze hátracsúszott a tarkómra, ujjainak cirógatására kellemes borzongás szaladt végig a gerincemen, másik keze lesiklott a derekamra, és közelebb húzott magához, hogy a testünk összeérhessen. Szívem szinte dörömbölt a mellkasomban, leheletünk egybeforrt az éjszakában, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Minden megváltozott, ami eddig zavaró volt, most hívogatón szép lett. A dzsessz andalító dallama bekúszott a fülembe, és ahogy Kellan átkarolt és egyszerre mozdultunk, mintha eggyé váltam volna a zenével. Megszűnt a külvilág, a köd szertefoszlott, és az ezüstös burok is elhalványult. Csak ő volt és én, ahogy a civilizáció és a vad erdő közötti válaszvonalon táncoltunk.

– Bolond lettem volna nem visszajönni – mormolta csöndesen. Mielőtt válaszolhattam volna, ajkát végtelen óvatossággal hozzám érintette. Azt vártam, hogy a bőre hideg lesz és kemény, ehelyett puha volt, és melegebb, mint az enyém. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ujjaim beletúrtak egyébként is kócos hajába. A szorítása erősödött a derekamnál, még közelebb húzott magához. A testünk szinte összepréselődött, de nem bántam. Ízlelgettük egymást, egyre nagyobb hévvel, mintha régóta szomjaztunk volna, de szomjunkat csak így tudnánk csillapítani.

Tudod, hogy szeretlek, hogy hiányzol, hogy vágyom utánad, hogy fáj, hogy nehéz az élet nélküled. De neked kevés ennyi fájdalom néha azt hazudod, magadnak hazudod, hogy neked az én boldogságom a fontos. Nem, Te bosszúálló vagy, bosszút állsz, az élet helyett rajtam állsz bosszút, mintha én tehetnék, mintha valamiről is tehetnék. Azt szeretnéd, hogy hiába keressek, ne találjak nyugalmat, azt akarod, égessen és fájjon, hogy vért könnyezzen a hiányod, hogy álmatlanok, a láztól hánykolódók legyenek az éjszakáim nélküled kínpad legyen az életem, hogy pusztuljak abba, hogy nem vagy itt velem, hogy a hiányodról szóljon a nappalom, az éjszaka nélküled, legyen a halálom. Szeretsz, és mégis élet helyett vesztemet kívánod.