– Visszajöttél – leheltem, mire elnézően megcsóválta a fejét. Egyik keze hátracsúszott a tarkómra, ujjainak cirógatására kellemes borzongás szaladt végig a gerincemen, másik keze lesiklott a derekamra, és közelebb húzott magához, hogy a testünk összeérhessen. Szívem szinte dörömbölt a mellkasomban, leheletünk egybeforrt az éjszakában, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Minden megváltozott, ami eddig zavaró volt, most hívogatón szép lett. A dzsessz andalító dallama bekúszott a fülembe, és ahogy Kellan átkarolt és egyszerre mozdultunk, mintha eggyé váltam volna a zenével. Megszűnt a külvilág, a köd szertefoszlott, és az ezüstös burok is elhalványult. Csak ő volt és én, ahogy a civilizáció és a vad erdő közötti válaszvonalon táncoltunk.

– Bolond lettem volna nem visszajönni – mormolta csöndesen. Mielőtt válaszolhattam volna, ajkát végtelen óvatossággal hozzám érintette. Azt vártam, hogy a bőre hideg lesz és kemény, ehelyett puha volt, és melegebb, mint az enyém. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ujjaim beletúrtak egyébként is kócos hajába. A szorítása erősödött a derekamnál, még közelebb húzott magához. A testünk szinte összepréselődött, de nem bántam. Ízlelgettük egymást, egyre nagyobb hévvel, mintha régóta szomjaztunk volna, de szomjunkat csak így tudnánk csillapítani.