Hiszel a szerelemben? A szerelem elmúlik. Hiszel a szívedben? A szív megáll. Nemde? Se szerelem, se szív? (...) A feleségedben hiszel? Amint elfogy a pénzed, azt fogja mondani, elhanyagolod. A gyerekeidben hiszel? Amint nem adsz nekik lóvét, az fogják mondani, nem szereted őket. Az anyádban hiszel? Ha nem gondoskodsz róla, azt fogja mondani, hálátlan vagy. Figyelj arra, amit mondok: (...) saját magunkért kell élnünk.

Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá.

Olyan könnyű néha azt érezni, hogy egyedül minket kínoz ez az élet, hogy csak mi vagyunk elégedetlenek, csalódottak, hogy éppen csak megúsztuk. De ez az érzés hazugság, csak ki kell tartanunk, csak meg kell keresnünk a bátorságot, hogy szembenézzünk a gondjainkkal, hogy egy napon valaki vagy valami átsegíthessen minket a nehézségeken.

Pecsétet tettünk szívünkre, hogy megtelt. Bárhol jó veled, bármikor, bárhogyan. 

Kár, hogy nem érted amit mondok, kár hogy ezt érzed amit. Néhány rosszul kimondott szó eldadogása. Mint amikor a pohár üres, és csak a szomorúság gyűlt össze az alján. Most újból, újból csak a várakozás ami mellettem maradt, és ez a semmilyen haszontalan érzés. Kellék, vagy másodlagos személy.. mint egy örök körforgás. Félek, hogy azt hiszed bántanálak, félsz, hogy azt hiszem bántanál. Nem feszegetni, hajtani a miértjét.. De hát ez túl egyszerű lenne, nem igaz? Beletörődni, és hagyni, hogy szeressenek, így tökéletlenül mégis tökéletesen. Aztán minden csak úgy jönne magától, nap nap után.. Ha adnál szavakat, én adnék szíveket, papírból hajtanám, mint mások a repülőket. Szívem a szíved játszótere. Mindenről írnék,és közben írok is de mégsem. Karakterekbe nem fér az érzés de valahogy belém sem. Nincsenek rá megfelelő szavaim. Szeretnék írni Rólad, de a néma falak és a csendes betűk maradnak billentyűzetben. Ugyan még sok dolog zavar, de már nincs kedvem törődni velük, ahogy neked sincs velem. És benyögtük a viszlátot.

"Testünk, elménk mindent megörökít, amit az életben átélünk. Az élet, azt hiszem a jó felfogáson múlik, mint egy teszt, amin ha átmész minden sikerül. Nem megtorpanni, feladni, szembeszállni kell. De ha úgy érzed nem vagy elég? Ha minden ellened szól? Felemésztenek az érzések, a lelkedbe hatol. A szenvedély mikrohullámú

sütőjében melengetlek, megtartanálak magamnak. Szemben az árral, együtt, át hajóznánk minden akadályon. Kibírnánk vajon, ezt a krónikus szerelemfertőzést? .. Hogy végre valaki, nem melléd hanem beléd költözik. Beengeded oda, ahol még senki nem járt, a szíved legmélyébe. Megtanultam kizárni a külvilágot veled.

lassan levedlem a rossz szokásaim, jó tanító vagy nekem. Nem akarok magyarázkodni, mentegetőzni csak tenni, amit kell, hogy haladjon a körhintánk végre. Nevetést csempésztél a napjaimba és megtöltötted lényeddel a szívem - lassan, csendben, kedvesen. És már mindenhol vagy, a város macskaköveiben, a mozgólépcsőkben, az idétlen botlásaimban, mindenben. Szóval, két kézzel ölelem ezt az érzést, de ezek mind csak csendbe rejtett szavak. Halkan csendül bennem a vágy.."

Melléd ültem gondolatban, már csak így lehet, ez romlott szerelem. Lassú gyógyulás, szívterápia. bár fogalmam sem volt soha, hogy is van ez igazán. Milyen is az öngyógyítás. Maradtam az “idő minden sebet begyógyít” közhelynél. Mindig eldöntöm nem foglalkozom véletlennel feltéve ha ez az, és így hívják. Csak a puszta tényekre hagyatkozom. Az az, hogy nem történik semmi. tehát feleslegesen ne túráztassam magam. Nem csak engem rág a múlt okozta fájdalom és nem csak engem tép a jelen. Talán egyszer jobb lesz, aztán révbe érünk és boldog lesz mindenki a saját jelenében, ami most még jövő – de nem közös. lassan magamba vésem, ezt is felfogom és elengedem, hisz a gyógyulás hosszú folyamat. Talán a tegnap dobott vissza. Talán a ma nem elég erős. Nem erős és életképtelen a holnap is. Fojtott, lassú lélegzetek sora. Máról holnapra élés. Néhol mából a tegnapba zuhanás. Majd újra mászok a jelenbe. Álomszerű teleportálások sora. útkeresés. Talán még könnyebb lesz, mikor a fecskék visszatérnek. Igyekszem jól maradni, nem letörni, egyensúlyban lenni. Nehezebb mint gondolnád. belém ragadnak a töredékek. Tologatom őket a szoba egyik részéről a másikra. Mikor napok múltán is pontosan emlékszem egy szem színére. Szentimentális gondolatok sora és még most is harapdálom a szám szélét. Fény vagy, olyan örökké világító. Valahogy a sötétben mindig megtalállak. odatévedek, mint egy molylepke a lámpa fényéhez. Néha belekapaszkodom egy foszlányba, de elporlad a kezeim közt. Már sosem lesz olyan, mint volt, a kezdetek kezdetén. Hevesen lüktető, a vért ezer felé pumpáló. Tartanám még, de nem tudom. Csak a gombom forgatom céltalanul. Szerencsét rég nem várok tőle. Kabát alatt rejtegetem ezt a keserű érzést. Szívemen melengetem, őrzöm, Isten tudja miért. Talán csak megszokott rossz. Talán könnyebb hordozni, mint letenni valahol, félve attól, hogy üres lennék nélküle. Saját magam darabolom fel lelkem darabjai és pácolom valami sós lébe, majd ragasztom össze újra. Minél inkább akarom lerázni a múlt rabláncait, annál jobban szorítják össze a kezeimet. Fel-felbukkanó töredékek tiporják szét a naponta felépített lélekváram. Felkapnak újra, visznek és vonszolnak magukkal egy ideig, majd újra ledobnak egy kopár kietlen vidéken.

Fogadom, hogy segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy nem bánom, ha nem szereted a ribizlitortát. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom. Fogadom, hogy őrülten szeretlek, akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz. ♥

Azért szeretjük a másikat, mert a másik is szereti magát. Az tud boldogan élni a másikkal, aki saját magával is képes boldogan élni. Tudom, érzem, hogy hangzik mindez, de ezt nem könnyű elérni, ez korántsem annyira magától értetődő állapot, mint amennyire közhelyesen hangzik.

2,6 millió perc mióta nem láttalak vajon most milyen lehetsz 

ki az aki simogat, van e aki rajtam kívül ilyet írogat 

vajon neki is majd hiányzol hogy ha az ő életéből is majd kitáncolsz

de ha kitáncolsz táncolj hozzám azt a boldogságot megint hozd rám ♥

Teljes szívemből szerettelek, minden szavammal és tettemmel, a mosolyommal, az életemmel. Szerelmesen szerettelek minden órában és percben, minden másodpercben. Nem azért, ahova tartozol, ahogy kinézel vagy amit birtokolsz.... Azért szerettelek, mert te voltál nekem a minden, az a részem, ami úgy éreztem, hogy mindig is hiányzott belőlem. Boldog voltam veled, már csak attól boldog voltam, hogy léteztél, hogy itt vagy velem.

Meg sem szólalok. Csak annyit érzek, hogy hiányzol nekem. Ennél nem is fogok többet. Nem fogom túlkomplikálni, sem körülírni tudom, hogy felesleges lenne, mert majd úgyis elmész.

Benne voltam egy olyan világban, amely tudtam, hogy nem az enyém. Mindig olyan helyen ébredtem, ahol nem éreztem magam otthon, olyan dolgokat csináltam, amikbe nem tudtam beletenni a szívem. Minél őszintébben, tisztább szívvel szerettem volna élni az életemet, az annál jobban sodort el a vágyaimtól. Csak élni, mosolyogni akartam. Aztán egy nap felébredtem, és annak ellenére, hogy semmi különös nem történt, boldogsággal nyitottam ki a szemeimet. Azzal az őszinte boldogsággal, amit nem egy különleges napon, hanem a hétköznapokban érez az ember. Tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, megérkeztem, kikötöttem, és a legjobb, hogy mindig is erre vágytam.