Délután négy óra múlt. A zeneiskola bőr foteljainak egyikébe süppedve igyekszem elsajátítani néhány fontosabb kifejezést egy unalmas opera elemzésből: utolsó vizsgámra készülök. Egy fiú és egy lány velem szemben élénken beszélgetnek. Barátok. A lány tizenhárom, a fiút egy- két évvel idősebbnek saccolom. Kényelmesen cseverésznek a legkülönfélébb dolgokról, közben ugratják egymást. Néha egy-egy évődő, kedves szó is megüti a fülemet, ezek a szavak aztán a levegőben maradva keringenek a „gyerekek” körül. Egy korunkbeli srác jön arra: ismerhetik, mert köszönnek neki. A fiú visszaköszön, és halkan mormolva hozzáteszi: - Milyen szép pár vagytok ti ketten! Hangjában nincs bosszú, vagy sértettség, sőt a reakció sem érdekli túlzottan: választ nem várva továbbhalad. - Hogy mi? - nevet fel a lány egy alig észrevehető szünetet követően - Ugyan! Ezt a marhaságot! - Nahát!- vigyorodik el a fiú is- micsoda képtelen ötlet! Kórusban kacagnak, de nem néznek egymásra. Szomorúan figyelem őket, mert tudom, hogy ez a nevetés legalább az egyiküknek nagyon fáj. Lehet, hogy a fiúnak, lehet, hogy a lánynak, de az sem kizárt, hogy mind a kettőnek egyformán...