Szerettél valaha valakit annyira, hogy feláldoztad volna érte még azt 

is, ami a legfontosabb?

Hogy vele lettél volna sokszor?

Hogy egész nap azt vártad, hogy vele találkozz?

Ha szomorú voltál is, avval vigasztalódtál, hogy nem baj, este láthatom 

Őt?

A szabadidő SZENT dolog, de azt is feláldoztad volna mindenestül, hogy 

csak vele lehess?

Néztél valaha utána, amikor elváltatok? Féltél, hogy újra látod-e?

S alig váltatok el, a szemed könnybe lábadt, mert már hiányzott a 

szeretett személy?

Volt már olyan pillanat az életedben, hogy szomorú voltál, mérges, s 

mikor rágondoltál, megnyugodtál, jobb lett a kedved?

Feküdtél úgy karjaiban, hogy akkor is attól féltél, hogy vajon a másik 

őszintén ölel-e?

Töprengtél már azon, hogy a “szeretlek” tényleg igaz érzés számára is 

vagy csak egy szó?

Voltál már szomorú amiatt, hogy a másik azt hitte, csak annyit kell

mondjon, hogy “szeretlek”, s azt gondolva annyi is elég, neked meg több

kellett volna és SZENVEDTÉL, viszont nem szóltál róla, nehogy őrültnek

tűnj?

Sírtál már azért, ha nem láthatod?

Fájt a hiánya és az is jutott már eszedbe, hogy ő nem így érez, hogy 

neki nem hiányzol?

Féltél attól, hogy ő nem szeret annyira, mint te szereted Őt?

És attól, hogy talán nem félt, hogy Ő nem jönne eget-földet összekeresve

utánad, ha netán elhagynád?

Éreztél szégyent valaha is az Ő viselkedése miatt? 

Volt, hogy ezt te 

mind elnézted neki és ezek miatt mások hülyének néztek? 

És lassan te is elhitted, a SZERELEM FÁJ...