Bár az agyamat most az egyszer nem sikerült gondosan elzsibbasztanom és kiürítenem, annyi gondolkodni valóm volt, hogy meg se hallottam a dalok szövegét. És közben egyre vágytam, mikor tér vissza a zsibbadás vagy a fájdalom. Mert a fájdalomnak jönnie kell . Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam őket. Olyan tisztán hallottam a hangját a fejemben... Ennek még megfizetem az árát, az biztos. Különösen akkor, ha nem tudok visszabújni abba a jótékony ködbe, amely eddig megvédelmezett. Túlságosan elevennek éreztem magam, és ez megrémisztett. De egyelőre még mindig a megkönnyebbülés volt a legerősebb érzés- és ez a létem mélyéről jött. Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen, hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hangjának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, ha Ő létezik.