amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. de a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. ha ad is hangot, az a belső hang. üvölt, de nem hallja más, csak te. olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. ez van a szerelemmel, senki sem érinthetetlen. annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. de amikor eltörik, mégis hallgat. te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.