- Szóval, mi az, amit tudni akarsz?

   - Nem tudom. Csak mesélj. Miatta döntöttél így? Az ő ötlete ösztönzött, amikor útra keltél velem?

   - Igen. Határozottan. Azonnal beleszerettem az ötletébe, mikor először felvetette. Utána minden áldott nap ezt tervezgettem. Minden éjszaka úgy aludtam el, hogy erről álmodoztam. Ezért amikor megláttalak, tudtam, hogy most véghez is viszem. Úgy éreztem, a családommal már nem fogom tudni, de veled igen.

   - Szóval, akkor én vagyok a pótlék? – kérdeztem egy icipici csalódottsággal a hangomban. Azt hittem, én magam is képes vagyok ilyen elképzeléseket kiváltani.

   - Nem – fordította felém a fejét, mélyen a szemembe nézve. – Még csak véletlenül sem vagy pótlék. Mással nem csináltam volna meg. Ha te nem jössz, akkor ott maradok a kórházban. Vagy esetleg egyedül indulok el. De senki mással. Nem lennék képes olyasvalakivel elindulni egy ilyen útra, akiben nem bízom száz százalékig. Akinél nem érzem úgy, hogy akár az életemet is rábíznám.

   - Képes lennél rám bízni az életed?

  - Igen. – Ezt nagyon határozottan mondta. Egy szemernyi kétséget sem lehetett kihallani belőle.

   - De hogy tudsz ilyen könnyedén bízni bennem? – kérdeztem.

   - Te hogy tudtál megbízni bennem, amikor arra kértelek, gyere velem?

  - Nem tudom. Csak úgy éreztem, bízhatok benned. Hogy nem fogsz aztán valami otromba módon hátba szúrni, ha már teljesítettem a kérésedet.

   - Látod, itt a válasz a kérdésedre.