"Szívemet erős kapocs fogja össze, szinte már túl szoros is. Nehéz lakatot vert rá egykor az a megsemmisítő szomorúság. Kulcsát eldobtam a felejtés tavának sötétjébe. Emlékszem, mikor szinte fuldokoltam a könnyeimben mielőtt beledobtam abba a feneketlen katlanba. Választhattam. A kulcsot vagy magamnál tartom mindig elöl, ott a szívem közelében és hagyom, hogy valaki majd elvegye, kinyissa, majd újra és újra azt hazudja, de gyönyörű ez az én kincsem. Majd, mint egy játékára nem vigyázó kis gyerek, kiejtse a kezéből, hátra hagyva engem a szilánkokkal. Én pedig hosszas küzdelem után azt mondjam: 'érzem megint', hogy halljam újra azt a vibráló lüktetést. Megint érezzem a szerelem komisz szellőjét vagy próbáljam magamból kiölni az érzések csíráit is. Eldobhattam a kulcsot. Ezzel a menekülést választva, hogy soha többé ne kelljen javítgatni azt, ami elromlott. Ne kelljen bódító kacagások után futni, hamis, édeskés szavakban hinni. Csak semmivel nem törődve élni, megtagadva minden apró kis örömöt. Hát én ezt választottam.."