Oldalak

2011. november 6., vasárnap

Tumblr_ld43uuffgg1qzcq51o1_1280_large
Késő ősz van. A levelek sárgán, vörösen hullanak a fák ágairól. Megint elmúlt a nyár. Csak sétálok a levelek között, amik zörögnek a talpam alatt. A nap sugarai beszűrődnek az erdőbe, vörös fénnyel beborítva mindent, ami élő, vagy élettelen. A fejemben ezernyi kép kavarog egy másik időről, de ugyanezen a helyen. Vele álltam itt. Kinek minden boldog percemet köszönhetem, elmúlt éveim során. Akkor is, mint mindig, amikor van egy kis szabad időm, erre sétáltam. De aznap más volt. A rövidnadrágom, az akkori nyári napsütésben is, eléggé rövid volt. A hidegebb fuvallatok elérték a vállamat, és kirázott a hideg. Volt valami dermesztő abban, ahogy ott álltam. Aztán zörgést hallottam, valaki felém tartott...Végtelenbe nyúló napokat töltöttünk együtt, amíg vége nem lett a nyárnak. Aztán elment. Vége lett a boldogságnak, a napsütésnek, az életnek. Mindent magával vitt belőlem. Most pedig csak nézem a helyet, ahol régen a karjaiban pihentem. Most a távolság az úr. Közénk áll. De valami vigasztal. Tényleg igazi volt. Tényleg az enyém volt. Az emlékét mindig a szívemben fogom őrizni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése