Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni mindent, lezárni az egészet, majd végleg elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Csak nézel okosan, és várod, hogy valaki mondjon valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. 

Elmész valahonnan, s elindulsz valahova… valamiért… Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos. A bőröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket, élményeket, gondolatokat. Ráülsz, és összehúzod a cipzárat. Majd kicsivel később eltávolodsz, a vonat suhan, te pedig felejtesz. 

Egy idő után elhalványul minden, mi akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok, mondatok. Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek kicsi sarkok, lopott csókok. És ha egyszer majd még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak és a hangok egyszer csak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt… talán. Bár mégsem. Soha nem lesz olyan igazi, olyan első. De jó így is. 

Később megint ott vagy. Boldogan, örülsz mindennek, szárnyalsz, szeretsz és barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden véget ér… mindig. Egyszer a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet, onnantól megint kereshetsz valamit… valami szépet, aminek örülhetsz és újra megbarátkozhatsz vele. Örök körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet…