És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit… És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig… ez volt a legtöbb…És mégis önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá...

El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már..De ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk… Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát… Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet.. De lassan közeledik a hajnal… Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől… Ő még biztos alszik… Neki van kiről álmodnia...