Vannak olyan napok, mikor az embernek mindennel tele van a hócipője. Ilyenkor jól esik kibeszélni a gondjainkat, elsírni, mi bánt - már, akinek el tudjuk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy legyen mellette egy olyan társ, egy barát, akinek ki merjük mutatni érzéseinket, akinek nem félünk megmutatni lelkünk csupasz énjét. Mert nem biztos, hogy azokat a dolgokat, amik bennünket nyomasztanak, mások is megértik. Bár, lényegében nem szükséges, hogy megértsék, csak ne nézzenek hülyének. Mert az emberek attól félnek, ha túlságosan megnyílnak valaki előtt, nevetség tárgya lesznek. Aztán jön a mindent leromboló mondat: "Annyira hülye vagyok, minek mondtam el?! Mostantól nem mondok el senkinek semmit, nem bízok meg senkiben!", ami nagy hiba. Nem szabad azt gondolni, hogy mindenki kinevetne. Rengeteg embert kell még megismernünk, kiismernünk, elengednünk ahhoz, hogy megtaláljuk a manapság oly drága kincset: az igaz barátot, aki minden hibánkkal és gyengeségünkkel együtt tud szeretni, és még akkor sem hagy magunkra, amikor épp neki nélkülünk jobb lenne.