A hűség az emberi léleknek az a ritka képessége, amikor már az út elején tudja, mi lesz majd később és az út végén. Meglátsz egy szép, fiatal és kívánatos nőt, izzó szemmel, derékig érő, gesztenyeszín hajjal – és látod őt őszen, kopaszodva, fogatlanul, járókerettel, vaksin, szemüvegesen, betegen, sőt, haldokolva is – mégis szereted. Te is változol, ő is, a világ is változik körülötted – mégis szereted.

Utad elején a fogaid közé szorítottad, mint egy kölyökkutyát, akit meg kell mentened az árban, és úszol, úszol, úszol vele, amíg élsz, amíg ő él, amíg sodor az ár, és nem érsz vele a túlsó partra. Nem engeded el. Van benne Valaki, aki a mulandósággal nem múlik el. Csak ha látod és szereted ezt a Valakit, lehetsz hozzá hűséges. És ehhez még valami kell.

Magadban is föl kell fedezned azt a Valakit, aki így lát.

A hűség nem a másikhoz, hanem az önmagadhoz való hűséggel kezdődik.