Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne és szeretsz.

Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.

Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.

Bár az agyamat most az egyszer nem sikerült gondosan elzsibbasztanom és kiürítenem, annyi gondolkodni valóm volt, hogy meg se hallottam a dalok szövegét. És közben egyre vágytam, mikor tér vissza a zsibbadás vagy a fájdalom. Mert a fájdalomnak jönnie kell . Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam őket. Olyan tisztán hallottam a hangját a fejemben... Ennek még megfizetem az árát, az biztos. Különösen akkor, ha nem tudok visszabújni abba a jótékony ködbe, amely eddig megvédelmezett. Túlságosan elevennek éreztem magam, és ez megrémisztett. De egyelőre még mindig a megkönnyebbülés volt a legerősebb érzés- és ez a létem mélyéről jött. Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen, hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hangjának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, ha Ő létezik.

A ki, a mi, a hol és a mikor soha nem olyan fontos, mint a miért.

Ha úgy érzed, hogy megcsaltalak, keress magadnak valaki mást, nálam őszintébb bohócot többet úgysem, úgysem látsz.

Valahogy mindig az kell, aki eldobhat. Akivel bizonytalan lehet minden. Az életem. A fájdalmam. Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom. Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom. Így szenvedek. A biztos valahogy elutasít magától. Biztossága nem érdekel. Mert... elfojtana. Megváltoztatna. És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek. Mert a biztos is lehet majd bizonytalan. És azt nem tudom kiszámítani. Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna. Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá. Néha képtelenség megmagyarázni engem. Van, hogy nem tudok hinni. Mint most.És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még. Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!

'Annyira rendbe szeretném hozni a dolgokat, de minden ösztönöm azt súgja, hogy legyek óvatos. Amiről nem tudsz, az nem fáj..'

"Soha nem fog megváltozni. Mindig egy lázadó kisfiú marad, aki ki akar törni, aki áthágja az íratlan szabályokat, és semmibe veszi a világ megmásíthatatlan törvényeit. De én így szerettem belé..."

"Elmondanám, de nem merem, hogy az egy könnycsepp az ingemen."

"Amit azelőtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok. Még most is szeretem, de mérsékeltebben. Ismét hazudtam. Szeretem, de szégyenlősebben. Szomorúbban. Most mondom meg az igazat - szeretem, de szeretném nem szeretni. Epekedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem, akaratom ellenére. Kényszerűségből, szomorúan gyászolva..."

"Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow repülőtér utasvárójára gondolok. Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van: apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak. Az az illetlen érzésem van,hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket."

"Késő lett volna bármit visszautasítani, végérvényesen beléd szerettem. "

"A bánat egyetlen gyógyszere a napfény, a friss levegő, a kellemes társaság és a jó zene."

"Ne hagyd, hogy a heg beléd zárja a fájdalmat."

"Az érzelem a lényeg, hisz e nélkül nincsen élet, szív és lélek nélkül csak egy laborban végzed. Érzed?"

"A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, ...amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet."

"Megfejteni mindenki csak önmagát tudja."

Nem tudom nektek feltűnt-e, de például a frissen szakított embereknél van egy visszatérő viselkedésmód: féktelenül buliznak, mosolyognak és bizonygatják, hogy minden szuper. Ez a hozzáállás szöges ellentéte a mélységes önsajnálatnak, hiszen ha egy-egy trauma után belecsapunk az életbe nem is marad időnk gondolkozni és vergődni. De hiszen épp ez a cél: teljesen mindegy mi történik, csak ne kelljen szembe nézni a kudarccal. Jogosan kezdünk kételkedni a kimondott szavak hitelességében - 'Én jól vagyok, komolyan!'

nem születtem elég középső ujjal hogy meg tudjam mutatni mennyire utállak..

Minden dalnak van egy vége, egy utolsó hangjegye. Butaság lenne emiatt nem 

élvezni egy dalt. Egyszer minden dal véget ér, de ettől még élvezheted a

zenét.

A három legnehezebb dolog az életben: bízni, hinni, megbocsátani.

"Vannak azok a pillanatok, amikor már csak nevetni tudsz. Nevetni a jón, a rosszan, nevetni azon, hogy ennyire pocsék is minden."

"Hogy megértsd, mennyit ér 1 év, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 hónap, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 másodperc, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.

Hogy megértsd, mennyit ér 1 tizedmásodperc, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.

Minden pillanat kincs, ami a tied. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen eltöltheted.És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár. A tegnap történelem... "

mikor elkezdesz hiányozni, csak becsukott szemmel végigfekszek az ágyamon és azt a különleges dalt hallgatom..

 

'itt az előítélet úgy terjed mint a járvány, de támadni nem mernek csak hátba döfni gyáván..'

amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. de a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. ha ad is hangot, az a belső hang. üvölt, de nem hallja más, csak te. olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. ez van a szerelemmel, senki sem érinthetetlen. annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. de amikor eltörik, mégis hallgat. te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.

Ezt most neked..ezt most érted..ezt most rólad..bár nem kérted, de itt van, tessék, belőlem egy darabka..ez az, ami mindig veled maradna..

..olyan ez, mint mikor belép az életedbe egy különleges valaki, és az
egyik feled azt mondja: “még közel sem állsz készen”, de a másik feled
egyre csak azt hajtogatja: “maradj vele örökké”

Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?

Megpróbálhatunk előírásokat követni, uralkodni az érzéseinken, megpróbálhatjuk előre eltervezni a cselekedeteinket - de ostobák vagyunk, ha így cselekszünk. Úgyis a szív dönt, és csakis az ő döntése számít. 

Mit számít, mennyi pénzem halmozódik fel a bankokban, ha mindenreggel összetört szívvel ébredek.

Egymásban élünk, még az álmainkban is.

Lehet, hogy később kiábrándulunk, és rájövünk, hogy mégsem ő az igazi - de amíg szeretünk, addig a pár napig vagy hónapig, bizonyosak vagyunk benne, hogy "Ő az!" A szerelem élménye ezt az érzést szabadítja föl mindannyiunk lelke mélyéről: Nem vagyok többé félbetépve! Megtaláltam a lelkem másik felét!

mondd, rád bízhatom az életem?

Igazi arcunk szemmel nem látható. Csak szívvel, néha.

Mi az igazi oka annak, ha valaki szereti a másikat?

' Ez csak egy film, és benne a csókjelenet.'

'Gyönyörű vagy.. és aranyos.. és egy idióta, hogy itt vagy velem.'

Na, szív! Most légy okos!

Utolsó sorok, utolsó érvek,

ebből az árnyékvilágból én többet már 

nem kérek ...

'Elegem van a kirakatszerelmekből! a szerelem nem a világnak szól,

                                         csak két emberre tartozik, ha igazán őszinte.'

"Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek. "

"A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört.

A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott.

A lány, aki mindig nevetett, most zokogott;

aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta.. "

'Csak a plüssmacimra számíthatok ha egy ölelés kell..'

"Hogy vagy ?" -elavult.

"Kössz jól." - betanult.

A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és
csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Megismerkedünk valakivel. Nem tudjuk miért, de mágnesként vonzódunk
hozzá. A szemébe nézünk és elbizonytalanodunk. Találkoztunk már valahol?
Zavartan kutatunk emlékeink között, de sehogy sem tudjuk hova tenni az
ismeretlen ismerõst, mégis érezzük, valami összeköt minket.

ez a szerelem lesz az életem.ez a szerelem lesz a végzetem.

-csak a mosolygást kéne gyakorolnod!

-de mit csináljak ha nem megy?
-találj okot rá,hidd el, menni fog.
-egy sodrott mosoly megteszi ?
-egyelőre az is elég.csak gyakorold sokat!