A legrosszabb az egészben, hogy mennyire

emlékszek mindenre veled kapcsolatban.

Emlékszek minden kis dologra, amik miatt

magad voltál: a második nevedre, a szemed

színére, arra az ostoba félmosolyra, ami

akkor jelent meg az arcodon, amikor valami

vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni,

mintha nem lett volna az, és emlékszem a

bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre,

amit nekem mondtál: a családodról, az

életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni.

Még a helyekre is emlékszem: hogy hol

voltam, amikor először bevallottad, hogy

tetszem neked, amikor megfogtad a kezem

és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor

eldöntötted, hogy már nem akarsz velem

lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán

ez az, amiért valójában sosem tudok

továbblépni, mert nem tudom elfelejteni,

hogy abban a pár hónapban, amíg törődtél

velem, milyen jók voltak a dolgok.