..mennyien éreztük már?

Tudjátok, sok mindent tanultam az emberekről az utóbbi időben. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent át fogok élni. Persze nem kell valami eget rengető drámára számítani, de az embert lelkileg minden apróság megrázza.

Úgy gondolom, ezeket a problémákat sokan átélték már: csalódás a barátokban, csalódás a szerelemben, csalódás önmagunkban.

Bármennyire szeretnénk belemélyedni, átélni, mindegyik borzasztóan tud fájni. Nincs különbség. Érzelmi szinten nincs. A különbség csak annyi, hogy más személy váltja ki.

Mennyien éreztük már azt, hogy elárultak bennünket? Hogy hamisan ígérgettek, hitegettek, ámítottak, aztán amikor vártuk a segítséget, hirtelen egyedül maradtunk, elutasítottak, elküldtek.

Mennyien éreztük már azt, hogy a jóhiszeműségünk, a jószivűségünk, kedvességünk és határtalan szeretetünk hiábavaló? Mikor szerettünkért bármit megtennénk, s ő meg sem köszöni, nem is viszonozza, sőt, néha kigúnyol érte, lenéz.

Mennyien éreztük már azt, hogy nem tudjuk megadni szerettünknek mindazt, amit megérdemel? Amikor ő a tiszta szívét adja, de már túl késő. Amikor a saját hibánkból veszítjük el őt. Amikor bocsánatot kérnénk, de nem merünk, mert félünk a szemébe nézni, félünk hozzá szólni, félünk a közelében lenni.

Mennyien éreztük már azt, hogy rendben tudjuk tartani a dolgainkat? De jött egy pillanat, amikor feladtuk. Amikor a pesszimizmusunk erősebb volt, mint a derű és a boldogság, az előre nézés. Amikor rájöttünk, hogy nem érünk semmit.

Mennyien éreztük már azt, hogy segítség kell? Amikor hiába kérünk, nem kapunk. Amikor úgy érezzük, támaszra van szükségünk, de rá kell jönnünk, hogy a magányon kívül más társaságunk nincs.

Mennyien éreztük már azt, hogy más kiút nincs, csak a sírás, az önmagunkba való burkolózás? Amikor úgy érezzük, belül üresek vagyunk. Nem tudjuk miért, de úgy érezzük, belül nincs semmink. Amikor még a szívünk dobbanását sem érezzük, mintha nem lenne, vagy mintha megállt volna.

És mennyien éreztük már azt, mindezek után, hogy fel kell állni? Amikor rájövünk, hogy az életnek igen is van értelme. Amikor felcsillan egy szikra, a remény, a szemünk fényessége. Amikor rájövünk, hogy nem szabad elhagynunk magunkat, mert élni érdemes.

Senki nem fogja helyettünk jóvá tenni a hibáinkat, vagy épp tanulni belőlük. Senki nem fogja helyettünk letörölni a könnyeinket, és senki nem fog helyettünk felállni, hogy tovább menjünk. Senki nem lesz helyettünk boldog, és senki nem fogja helyettünk leélni az életünket.

Azt mondják, amit ajándékba kaptunk, azzal óvatosan és szeretetteljesen kell bánni. Az életet ajándékba kaptuk. Bánjunk vele úgy, hogy mindig jusson eszünkbe: több nem áll rendelkezésünkre, csak ez az egyetlen, amink van.