Ahogy telnek a napok nélküled, annál inkább közelebb érzem magam hozzád. Minden nap arra jövök rá, hogy én veled akarok lenni. Nem akarok semmi különöset csinálni, csak veled lenni. Csak téged nézni, oda bújni hozzád, és megnyugodni. Tudni azt, hogy már nincs mitől félnem, velem maradsz. Szükségem van rád, aki kell az kell, nem azért kellesz mert olyan vagy amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen. Néha, amikor épp ne gondolnék rád, kétségbe esem, nem is akarlak talán elfelejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra, megjelensz a gondolataimban, és a szívem szakad meg. Azt akarom, hogy mellettem legyél, nem tehetek róla. Ahogy beszéltük, hogy mindig lesz helyem a szívedben..A hiányod lassan, már olyan intenzív, hogy szinte már pótol. Minél inkább felejtenék, annál többször gyötör a tudat, hogy útjaink ketté váltak. Nem tudtam elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek rá megfelelő szavaim. Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Leginkább attól félek, hogyha sikerül is egyszer túl lépnem rajtad, minden emberben téged foglak keresni. Utánozhatatlan és pótolhatatlan vagy, és megijeszt a tény, hogy hiába kereslek, nem talállak majd.

Már csak monoton nyelem a kávét, és várom a napot mikor újra fogod a kezem. Most minden olyan más lett, erősebb, jobban kötő.. szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert Te nem jössz, csak Én várlak. [saját.]