Tudod mi a legrosszabb egy szakításban? Az, hogy tulajdonképpen nem öl meg, mint egy szívlövés vagy egy frontális ütközés, pedig konkrétan egyenlő lenne vele. Mikor a sok szeretlek után, az édes kis szavak után azt kapja az ember, hogy sohasem szerettelek, azonnal meg kellene halni, helyén való lenne. Ilyen mély fájdalom után nem volna szabad felébredni és tépelődni a saját vakságunkon. Valahol biztos tudtam, csak féltem észrevenni az igazságot. A félelem viszont hülyeség, nagyjából mint a szerelem. Most megint ott tartok, hogy nem akarok szerelmes lenni. Az utolsó puszi a szájra, fáj az arcon, heget hagy és szinte ég. Oly annyira, hogy tátongó üresség van benned. Szíved, lelked tele kérdésekkel, annyi mindent kérdeznél, millió kérdés mit feltehetnél és mégsem teszed, mert még a levegő vétel is fáj, nem hogy egy épkézláb kérdés amit összeszedhetnél magadban. Nem értem miért, tényleg nem értem megint mi volt ami nem volt a helyénvaló. Rosszabb mint bármi más.. És ezek után hinni abban, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy a szeretete visszavezeti hozzád. Nem volt se megoldás, se magyarázat, csak iszonyatosan gyötrő percek, csak álltam ott szótlanul. Hogy hogyan lehet ilyen szomorú és érthetetlen vége? [saját.]