Terhek és súlyok a hátamon, és csak állok szüntelen figyelve, mint ember a gáton, hogy

vajon hol ér véget a bonyodalmak folyamata, merre lépjek, hogy ne legyek áldozata a sodrának. Kapkodnék, kapaszkodnék utánad két kézzel. Vágyhatok rád, amikor már késő. Szomjazom az elmondott szavaidra. Sérthetetlen volt a szívem azt hittem, de nálad összetört. Attól még ugyan úgy élek, vagyis fogok csak most felzabálnak a hétköznapi gondok. Nincs mit tennem, zsebemben kotorászva, szobámba gondolataimban fürkészek, de ürességre találok. Számra jönnek a kimondott mondatok meg a rémület

mi azóta már elmúlt, ahogy a többi, ne kelljen egyedül lenni, mert nélküled nem igazi semmi – füstös képzelgések, hogy van ott egy ember, aki tartja a szívem, de ma el nem érem szóval csak várlak. Az édes viszontlátás illata lebeg lila ködként előttem, bízva remélem, hogy napok kérdése és ölellek megint. De addig csak hordozlak, magamban mélyen. Járdákon az emberek nyüzsögnek, hemzsegnek, mint bennem a vágy, mert csak rohannék a másik irányba, hozzád, hogy ölelj még mert kevés és mert telhetetlenné tettél. Csak várok, "téli" álmot alszom addig, míg újra találkozunk. Most ülök és csak rád várok. Ha az illatodat nem is, Téged magamban hordozlak. Jó lenne ha ott tartanánk megint, hogy a következő percben már az autó szélvédőjén legördülő esőcseppeket figyelem az ide-oda mozgó ablaktörlő pálcáját és a rádióban szóló zenét dúdolom. Tudtam, hogy minden piros lámpánál, rám nézel majd, és megfogod a kezem. A megszokás. Mint az, hogy a Tescoba szinte haza járunk. Minden nap betérünk venni valamit és ilyenkor olyan, mintha már felnőttünk volna mintha saját otthonunkba vásárolnánk be. Ma meg csak ülök, és olyanok járnak a fejemben, hogy mikor fogsz újra keresni, ha sokáig lesz így, az fizikálisan fog fájni. Kezeim egykor a Te kezedben voltak, most a semmibe markolnak. Tudod annyira hiányzol. [saját.]