Színesre festett szavak mögött nem rejtőzik semmi tartalom. nem rejtőzhet, mégis két kézzel fonnak körbe negédesen. minden azt súgja, ne hagyjalak elmenni magam mellett. lelkek kergetik egymást, miközben a józan ész csődöt mond. titkon szívdobogásod őrzöm markomban, meg azt az egyetlen estét, mikor a whisky illata áradt belőled. talán attól volt annyi bátorságod, hogy találkozz velem. lekönyörögtél, kimentem. bárgyú voltál és aranyos. talán akkor az egyszer voltál igazán őszinte magadhoz és hozzám. zsebeim már rég kiürítettem, nincs már semmi több, mit adhatnék, mit még látnod kell, mit még nem láttál. s te, mosolyom csempészed újra vissza. két lelked van. egy, ami magával hordoz, minek valami szeletke jóság vagyok, amiben hihet és amibe kapaszkodhat. szívének kedves idegen, a lány a könyvekből. s egy másik, mi elűz és elérhetetlenné tesz számomra. áthidalhatatlan a távolság közöttünk, árkot ástunk és beleestünk. össze nem illő puzzle darabok vagyunk, s mégis illeszkedünk valahogy. titkon keressük egymást a tömegben, de elveszünk egymás mellett. mikor kioltom a tüzet, jössz és kikaparod a parazsakat aztán hagyod, hogy felégjen minden mögötted, s én serényen újra homokot lapátolok az égő felületekre. hogy mi dolgunk lenne egymással nem tudom. de ha elvesznél, űr lenne utánad a szívemben.