Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Fel-alá csapkod mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Annyira vad és nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártjuk. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja…