Keresek valamit, rendíthetetlenül. Jövök, megyek, egyik láb a másik után, csontba hasító, ibolyakék fájdalomostor. Egyhangúságtól lustán terpeszkedő, egyforma nyári délelőttök, csupa só és napfény. Éget, átégeti magát a bőrön, minden csupa folt, csupa ropogás, érzéki illatú, édes és titokzatos. Nyúlsz utána, de nem éred el, pedig szeretnéd megmarkolni, befőttes üvegbe zárni, hogy legyen, ami azon a szúrós téli alkonyon is átmelegíti a tenyered.

Keresem a fényt a nyárban, a szépséget az örömben, keresem a színt a petúniában, keresem, de nem tudom megfogni, nem marad a tenyeremben, ficánkol az ujjaim között, mert nem az enyém, és nincs maradása. Keresem a saját fonalam végét, látom a színét, bizsergeti az ujjaim, de még belepi a por, még ott van előttem, a földbe döngölve. De még ott lóg a vállamon a nyár, forró ölelésébe burkol, aléltan támolygok, szédülök, és várok.

Útban vagyok?

Nem, nem. Én vagyok útban.