Nőnek lenni ma annyit jelent, hogy árucikk vagy egy kirakatban. Egy darab omlós hús, csupa hajlatból és domborulatból ragasztott, csillogó máz, de senkit sem érdekel, mit takargatsz a hajszálvékony repedések mögött. Hogy ki az, aki a hajnal bűnbánó fényeibe öltözve visszanéz rád a tükör álcája alól. Amikor fedetlenek vagytok, a szíved és te.

Van szíved?

Semmi misztikus csodalény, vagy felderíteni vágyott titkok.

Inkább mindent a kéznek, az izzadó tenyereknek a betegen villódzó neonfények kihívó kacsintásai alatt, ahol nincs hová menekülni. Zöld, kék és vörös feromonok verejtékeznek a lélegzetvisszafojtva rángó betonfalak szorításában. Test a test ellen. Lerázod, visszajön. Simít, markol, tapint, azon a magától értetődő, birtokló, mégis érdektelen módon. Mindegy, hogy te vagy más, mert az arcod színei csak hullámoznak, mint a kavicstól fodrozódó víztükör.

Elmosódott festékpamacsokként úszunk el a füstös hajnali háztetők megadó szuszogásában.